Versek

Ferencz S. Apor: Mély víz! (Maszk p.), 2015.

Compelling

Talán úgy mondanám,

hogy megkapó – bár

annak is más felhangja van:

ebben nincsenek jelen

az ott adott átvevő felek,

inkább magányos révedést sugall.

Legyen akkor mondjuk

elrévedeztető, mint

ahogy csírát hajt egy

lángkoronáját tincsenként

a domboldalra fektető égi test

csendje a szférák felett?

Nem. Ezen sem hallatszik át

az indulatra késztető erő:

egy tehetetlenségével hajtott motor,

melyet körpályára állít

a téridőbe süppedő világ

fennkölt megnyilvánulása.

Ez nem szó. Erre nincs,

pedig pont itt is igény lenne rá –

saját konkrét hiányát leírnom,

melyet így csak versbe szedni lehet,

s melyet – ha ki nem is mondhatom,

nyújtózó nyelvem hegyére képzelek.

A szóközökben

A szóközökben felgyűrődik az idő

összes hordaléka – az ár

minden rést betölt és szétfeszít

az elmeszesedett mondatvégeken;

cseppekbe gyűlik a szájpadláson,

és tűhegyesre kövesedik a csend.

A nyelv duzzadtan forog,

mint barlangtó alján a

végelgyengülés;

a pórusait eltömítő

igék és kötőszavak

iszappá bomlanak.

Elszivárognak a másodpercek

a hörgők hajszálrepedésein;

egybefolynak a zúgó szürkülettel,

elmossák a szándék utolsó törmelékeit,

és a felszínen kibuggyan

a béke.

Templomrom

a hit ha elfogyott ha nincs ki higgyen

a nyáj ha régesrég elkóborolt

az úr nevét ha senki már nem őrzi

és házában már elnémult a csend

belép a végtelen türelmü romlás

a rozsdaette szörnyü vaskapun

s ledőlt falakba zsongva visszatérnek

a kiszorított régi istenek

Kágyilló

lágy tavi zápor perget a

dobhártyámon nincs olyan este

azóta hogy elhallgatna

hogy el tudnám magyarázni

hogy át tudnék horkolni anélkül

egy órát csak hogy kágyilló ne

facsarja a lelkemből ki az

összes nyálkát

bodzaszagú már minden hajnal a

villamosig mire elsétálok mindegyik

erkélyről ugyanazt a tekintetet

érzem vissza a

csengerynél megelőz a biciklis

rámcsenget tudom erre te nem

jársz mégis megnézem hogy

hátha tudod már minden

téged juttat eszembe

Álomszekvencia

ülünk egy ismeretlen

közös ágyban – filmezünk

illetve abbahagyjuk éppen

azt mondod menjünk

óvodákat nézni, de én

inkább a fenekedet nézem

mert jógázni állsz, felállok

megcsodálni a formás vádlid

aztán a terpeszed közébe bújok

hogy felcsókoljam magamat a szádig

---

semleges vasárnap délelőtti fényben

egy pattogzottfehér kerítéssoron megyek

majd megállok egy kertes ház előtt

nem vagy itt de nem tudom miért

hát rád írok hogy jössz-e még te is

de légüres csetablak üdvözöl

mely vákuumába üzengethetek

válasz innen nem tér vissza nincs

elég idő már álmodok tovább

netán beszélőviszonyban sem vagyunk

---

két fekete kislány veszekszik

egy óvodaudvar lépcsője alatt

az egyik sír hogy elveszett

a szerencserágó, amit

egy hamutálka fenekén talált

a másik szájában meg bűnösen forog

egy szimbolikus cigarettavég

Körtesi Márton 1990-ben született Pécsen. Jelenleg Budapesten él, és műszaki szakszövegíróként dolgozik. Emellett a Litmusz Műhely irodalmi podcast műsorvezetője.

‍