Versek

Bánlaki Szőnyi István: Kaszások

Vadorzás

I.

Kerítések résén át hunyorgó szemek

és a tenyér, mely a betonra tapad.

Bármi űz, bármi űzött idáig,

most már felfog és megtart,

megmerevedik, mint egy szál ökörnyál

a félúton villanó riadt fényben,

melyet ásító bérházkapu nyel el,

míg áttáncolok a sávon, célba érek

vigaszágon nyert fölénnyel.

II.

Vagy a bodzaliget, és a selymes,

szőke rétekre vonul egy felhő,

a hegyek acélkék tarajára,

vagy az alkonyi út,

ahol orgonaszín árnyékba von

az eperfa, pimasz, amorf termései

pattogzanak le ágairól, és fröccsennek szét

a hátadon. Ágak kápolnájában könyörögsz,

mert rég elolvadt hótakaró súlya nyom,

még mindig érzed, hogy zúdul a víz

a támlátlan székről a tintafekete, foldozott

aszfaltra;

kormos éjszakák kavarognak a hólében,

és beszivárognak a derűs völgykatlanba.

III.

Szerettem volna úgy élni,

mint azok, akiknek akkurátusan

összegöngyölt szénabála a hajuk,

és a szájukból mindig hajnal csicsereg,

rájuk csodálkoztam, ó, nahát,

de két lépcsőfok volt az alvilág,

elég volt elbambulni hozzá.

De szép volt, ahogy a szellemek vére

– mely örökké folyik, mindig ugyanúgy –,

úgy oldódik a levegőben, amit mi szívunk,

mint a vízzel lefröcskölt lapra csöppent festék.

IV.

Opál köd szivárog a tócsákból,

mint tojást, verik fel a holdat

a kéményen át bepréselődő angyalok –

a lehető legrosszabbkor jöttek.

Idáig üldözött az alkony,

varacskos házfalakhoz súrolja testét,

és felsebzi a homlokom,

meg a szemem fehérjét –

tintakékek lesznek benne

veréblábnyomok és vérerek,

míg varacskos jelmezt ölt az alkony,

és kikönyökölnek az ablakon az angyalok,

elhullatva ezer tollukat

és megtöltve annyi paplant,

hogy befedjék a sokat reszketőket;

Idáig üldözött, aki nem nyughatott.

V.

Végigsimítani egy álmos pillantással

csészényi ég alján az ütőeret, karod felhőjébe

mosódik, mint a bíborba mártott ecset

a felázott rajzlapon, ahogy kezed homlokod

elé teszed, nap ne vakítson el, míg meglesed

leszálltát trónusáról – nekem is le kell

ereszkednem,

felülnöm a bazaltkígyó hátára, megkérni,

ne tetesse magát útnak többé,

tekeredjen fel, és kússzon el velem

a pinceablakokig,

hogy meglessem, hogyan vetemültem el.

Mintha hártya képződne a levegőből

a szemem előtt, a bőrödön világít át a fény,

ami elől a szemed világát óvod,

és gonosz kis röntgensugarak

fedik fel előttem, ütőered fő folyamából

hogyan ágaznak ki élénk kis mellékfolyók,

a vénákból a hajszálerek, ahogy közben

lávaként

omlanak bárgyú felhőkre olvadt sugarak –

így már fáj, hogy engem itt lentkor

meg a régenben megrág a penész.

VI.

Ez egy esőház az elveszetteknek.

Néha csak egy eresz, amit sárcsíkok ereznek át,

Néha rátapadnak a kőrislevelek.

Vagy bálványfa bojtja vöröslik, csüng alá,

Ki tudja, melyik udvarból int ide.

Egy kupac törmelék avar- s dögszaga,

Zuhatag tükörszobája körös-körül.

Bármerre néznek, torzképük látják,

Összemosódva sikoltva reccsenő gallyakkal

És didergő gyomokkal.

Sosem ahhoz bújnak, akit ismernek.

Az ismerős, aki azóta velük egy lett,

Azonos, tehát ugyanúgy ijesztő.

Belülről marja szét őket a féltés,

Mint azokat szokta, akiket meg akarnak őrizni,

Ezért vihart bocsátanak rájuk, hogy féljenek,

Ki ne merjenek menni az utcára.

Ha féltenek, és kellenek, onnantól kezdve

Csakis a félelmük ismerős, semmi más;

Tüzeket keresnek és napraforgótálat,

Amibe kőkemény könnyüket hullatják.

És lassan leperegnek a magok a tálról.

Csendélet évelő növényekkel

Kinőttük a titkos helyünket – tudom meg abból,

hogy beütöm a fejem az égbolt karimájába.

Szemmagasságba került azúr – hajamba

felhők akadnak,

borzas akácfürt lóg a számba, testközelben,

forróságban aszott fatörzsek, szajha venyigék.

Ennyire közel a naphoz. Pont ahogy mondták,

belevakulok abba, ami lenni akartam,

pedig lehet, hogy részben már az vagyok.

Megbocsátásra vagy esőre várjak?

Mi vagyok, a virág vagy a száraz ágak?

A fehér toronyház, ami idáig látszik?

A felüljáró dombokba torkolló íve?

Elfut egymás mellett a két sors,

talpfáktól megfosztott sín ezüstpárja.

Mondhattam volna azt is, hogy sorsunk,

de a birtokjel így gazdára várna.

Fel-felköhögnek a lázban égő kertek,

Egynyári, kétnyári növények csontváza

napszítta kerítéslécekre roskad.

Ezentúl csakis évelőket ültetek.

Lomhán fordul ki szívem odvából

az előző évszakban befészkelt félelem,

korábban nem tudtam kivésni onnan.

Minden újdonsült szabadság magva ott van.

A kivágott diófák természete

Úgy kucorgott a volt feleségem a diófaágon,

mint egy sértett istennő.

Talán valóban az, talán csak a hiúság

vaklármája

dörög át a megszeppent tájékon.

Majd volt kedves nyelvét öltve

pördülni egyet az ágon.

Időhurokba lépni

csak istenségek tudnak.

Neki sikerült, bár esze ágában sem volt.

Az akkor inverze, ami körülveszi –

kitekert nyakkal, fejjel lefelé lógva nézi.

A hátraarc nem más, mint egy alvilági út.

Apró alakja füstfelhőt kuszál szét,

feje körül rozsdavörös levelek és termések lebegnek,

magával hozta az elmúlt évek betakarításait.

Már megint tekézhetnék a csontokkal,

de nem szórakoztat.

Bíborszín egek szakadnak meg

egy zsák sóder súlya alatt.

Keresik benne az elveszettek csontjait.

Inakat a gaz gyökerébe fonva,

hajszálakból lett hajszálereket,

hogy kirajzolódjon belőlük egy szent alakja.

Dehogyis lesz itt megbékélés.

Rendben. Akkor beszórom a helyünket sóval.

Majd hagyok az árnyainknak kenyeret.

Majd ágyat vetek az otthagyott szagunknak.

Majd álmába szippant a diófa ágykeret.

Viharzóna

Esőverte üvegen át sóvárogtak.

Olajpacsmag volt nekik a szemközti domb,

Elmaszatolták a nyárfák fehér és zöld foltjait.

Orkánba gabalyodottakról károgtak,

Sejtről sejtre kékültek el.

Betört ablak szilánkja szúrta szíven őket.

Elzuhanó testük áttörte az orgonafalakat.

Xilofon csönghet fel ennyire halkan,

Vagy virágharangok rázzák le magukról

A vízcsöppeket.

Tegnap azt álmodták,

hogy a dormitóriumban

nagy robajjal szakad be a mennyezet.

Nagy Márta Júlia 1982-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Az ELTE BTK-n tanult magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakon. Kötete: Ophélia a kádban (JAK–Prae.hu, 2014). 2017-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott.

‍