Versek

Bánlaki Szőnyi István: Fekvő akt

átjárás

jártunk békével valamelyik felnőtt kezén csüngve

a nagy kissé érdesebb, a puhább melegebb

a miénk mindig kicsi és fázós, királyi többesünk ellenére

mentünk át egyik karácsonyból a másikba

az apaiaktól, ahol a plafont karcoló csúcsdísz

a lefele fordított bőségszaru alja volt, az anyaiakhoz

ahol fúvott üveg állatokkal állt a fa az asztalon

a köztes térben a tűzoltótorony, mint az iránytű nyelve

követte mozgásunk, bevillant egy-egy kapualjban

ahol mindig aludt egy részeg, de sosem ugyanaz

és voltak függönyök, amelyeken át már napokkal azelőtt

égősorok sziporkáztak, valamiféle időeltolódás miatt

lesütött szemmel haladtunk el előttük, mintha olyan

dolog volna, aminek a látványához nem illik hozzászokni

a művészeti iskola melletti házfal tégláin

az állomásra terelt zsidók és békebeli járókelők kézjegye

korábbi dátumok fölött – a ceruzanyom tartós, a

sietős írás is cirkalmas – arca van mindegyik betűnek

a törvényszék falán ásító oroszlánok, szemközt

két meztelen gyerek könyököl a timpanonra

mi még bárhová tartozhatunk, díszére válnánk bárminek

a fehér csempekályhának azóta hűlt helye

az ügyvédek gipszkarton-falakkal oszlatták fel a tágas teret

a postaládát kicserélték, de a lépcsőházában még

mindig ott van a nagyapám által faragott lábtörlő

pontosabban sárlehúzó, amit egy szőnyegleszorító

gyűrűhöz láncolt, hogy lába ne keljen soha, ezt látogatjuk

mostanában az ünnep másod- vagy harmadnapján

fásulás

az a fa mi vagyunk

felváltva vagyunk mi az a fa

azok a fák voltunk

most csak én

most csak te vagy azok a fák

elvált az a fa

nem is volt soha kettő

egy olyan pár volt

amiről soha nem gondolta senki, hogy kettő

soha nem is volt egy

kettő fa volt

mi voltunk az a fa

mi vagyunk fák most

de semmiképp sem az a fa

az a fák

akik előttünk is ők voltak

csak mi láttuk őket egyként

mert ketten voltak

mint mi ahogy egyedül

új ismeretség

úgy váltunk el, hogy hamarosan utánam jössz

van még egy kis dolgod

aztán a hátsó kijáraton távozunk

ha szembe jön valaki: csak a boltba indultunk

én addig hátra megyek az akácosba

kinyúlok a szárazföld fölötti stégen

jól esik a deszkák kényelmetlensége

a lombszita galuskákat szaggat a fényből

és egyre távolabbról hallom a susogást

mialatt agyamban tudásként rögzül létezésed

egy fürt szőlővel ébresztesz majd fel

tényleg aludtál?, kérdezed

de előtte még átlépsz a küszöbön

hogy ne keretezz be az ajtókerettel

amíg én modellt alszom

a törzsek között szaggatott testtel

és akkor mehetünk

‍