Versek

Fazakas Barna: Fa

Echo

Live at Pompeii

Benne semmi zöld és semmi tengerkék.

Gomolygó hamu a délkeleti széllel.

Mint napfogyatkozáskor, sötét felét a Holdnak.

Nyolc méter vastagon ezerötszáz évig.

Lávaüregből a város negatívja.

Zenekar és stáb az amfiteátrumban.

Akusztikáját az üres lelátóknak.

Termikus sokkhoz semmilyen betétdalt.

One of these days I am gonna cut you into.

Morajlás, sikoly és halálhörgés félbe.

Akkordok zöreje ugyanúgy tufából.

Kopogó habkövet cineken és pergőn.

Ahogy kráteromlás orgonafutamra.

Később a megülő pernyétől a hangzás.

Ha elsötétül a forgatási helyszín.

Testvérváros, másik halmazállapotban.

Hagyaték, 1901

„Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott,

vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt,

az történik megint” (Prédikátor Könyve, 1:8-9)

„mert annyira élet, amennyire folytatódik, és ha folytatódik

a jövőben, azzal fogy belőle az élet” (Carlo Michelstaedter: A meggyőződés és a retorika)

Biztos voltam benne, hogy újév van,

bár nem hajnalodott még, amikor

a légszomj vagy az árbócok fütyülése felébresztett,

emlékeztem, hogy álmomban

pikkelyek serkentek a szájpadlásomon,

és úgy rezgette őket a lassú légzés,

mint odalent a vitorlasarkakat

a még csak mormoló Bóra,

ébredés után a nyelvem a pikkelyek felé

kotorászott, de helyükön keserű ízt talált,

ezért az udvarra indultam vízért,

akkor már tudtam, hogy ez az óra

nem tetőzés, nem is újraindulás,

legfeljebb felfüggesztődés egy pillanatra,

puszta illúzió az áramlásban, tudtam,

hogy az elmúlt hetek hangulata idézte elő,

a szónoklat, ahogy jövőről és új időszámításról

győzködték egymást a járókelők, tőlem pedig,

látva, hogy lelkesültségükben kevéssé osztozom,

folyton azt kérdezgették,

„miért vagy szomorú, Carlo?”,

pedig nem voltam szomorú,

csupán nem láttam értelmét

hazudni bármilyen változásról,

sem arról, hogy mi ér révbe, mert

a halál előtt semmi, vagy ha mégis,

akkor meg is szűnik révnek lenni rögtön,

helyén felmorajlik a nyílt tenger,

a megfáradt partok nélküli, hajótlanul,

olyan mélységgel, amiről csak versek szólhatnának,

igazi szemtanúk, szökött sirályok még meg sem írt versei,

ha nem mindjárt megírhatatlanok,

s mintha kívül a testen bármit is mérhetnének ciklusok,

akkor, vízért az udvarra menet,

a felzokogó kavicson döntöttem arról is,

hogy elég a félelemből,

mert már épp belekezdtem volna

várható veszteségeim lajstromozásába,

még ki sem nyílt szememre hályogként

szakadt rá a tengernyi idő, amit

minden év újra kínál szabadon hordani el bármilyen tragédiának,

s ha végül be is köszöntött ma a huszadik század,

és fogadják mint civilizáció és történelem,

én biztosan nem vártam előre,

berendezkedni benne mégis kénytelen vagyok,

és lássátok, iszom a vizéből,

de nem csillapodik a szomjam,

én mégis iszom, mert

soha nem inni többé sem gyógyír,

már az elejétől ugyanúgy kopnak a napok.

Fehér Renátó költő, 1989-ben született Szombathelyen. A Hévíz folyóirat és a Litera.hu szerkesztője. Kötete: Garázsmenet (Magvető, Budapest, 2014).

‍