Versek

Éltes Barna: Újragondolt emlék, dédapám kapuja

Párhuzamosok

Hullámvonalban kanyargó mederben

folyt kedvem a világ egy szegletében,

nád, tüskebokrok minden oldalon,

csöpp vigasz, hogy eget se láthatok.

A héten csodaszarvas volt ebédre,

most aranyhallal böjtölnék, ha végre

megkapnám mindhárom zavaros óhaj

másolatát, s ez a ficánkoló hal

elterülne gyomromban csöndesen.

Néma az éj, mint az isten velem.

Megáll a Hold egy órára az égen

értem, ez megesik olykor, de rég nem

érdem, és csüng, mint a békaleány

csókja, vagy a nagyságán a trehány

róka, esküszöm cifra életemre,

mely zörög, s úgy tesz, mintha énekelne,

jótét helyébe téged várlak és

ha gömbölyded létemen volna rés,

belevernélek éknek, majd feszítsél,

ha gyarapodsz, eltörök, de teríts szét,

ha odadobsz, friss trágyának a földre.

Éled a szél. Talán te állsz mögötte.

Ülj ide mellém most, régi barátom,

hoztam az árnyékom, s hoztam egy kiflit –

törjél belőle, és szórj a kutyáknak,

majd láss neki te is, csámcsogjunk együtt.

Szívesen nézek a Nap közepébe,

egy idő után nem zavar a széle –

honnan is tudhatnám hol a sötétség

eleje, vége, fénylő kiflivég

a kutyám belében kihuny. Az én

időm lehull a lapról, ácsorog

azon a sarkon, hol Bolyai főbe

vágta Euklidészt, görbe utakra

terelve az észt és az egyenest.

Leülhetek. Mert bennem van az ország.

Inkább akarom, mint értem a szót –

fordulok, hogy lássam ától az Ót,

majd fölállok, és eszem valamit.

A világ összes széke, s nemcsak

Leülne mellém? Itt vagyok, köszöntöm,

remélem, a földön nem fázik át,

ha mellém ül, én szorítom magát,

ahogy csak lehet, míg váza csörömpöl,

s visszatér a szusz, vígan rúgkapál

szíve a domb alatt, ott legbelül,

vagy legalul, bár tudnám: elrepül

minden gondja most – ezért mondja már

legalább azt, hogy félkalap, az isten

megfizeti, amit kínálok itt, nem

egy pléhdob, egy egész földet ajánlok

föl farának... S míg fölfalnának átok-

szórta hangyák, kívánom, hogy ahány

szék, annyi mellé üljön itt a földön,

majd az ítélőszék előtt időzzön

állva reménytelen, mint ahogy állva

vesztegel nálam is a múló öröm.

Nem dühöngök, csak illett elköszönnöm.

Szín

Egy apró szórakozott mozdulattal

végighúzom kezem az arcomon,

ami eszembe jut egy rőt szakállról,

körbetáncol, megnevettet, tömény

homályból integetve. Te kis ringló-

farú sötétbarna, te drága tömjén-

űző kincsfalatka, palackba zárt

alkalmas versszak, halálos baráti

mennyegző délben, fátylát, szemhéját

tárja balragombolt csókkal akárki.

Abból, amit látok, már futja minden

tegnapra, holnapra, jelen időbe

szólítom magam, voltam, leszek most –

maradékból újuló megszokott.

‍