Versek

Fazakas János László: Délibáb

Szinte szégyellősen

Az ősz nem is lehet, csak nőnemű,

szilaj szerető, magasztos anya,

szőke, vörös, rozsdabarna haja

övezi karcsú, égszínkék szemű

lényét, körte vagy alma emlőjét,

dajkáló karját, amely mint fa ága

kacéran lengeti a nagyvilágba

édes terheit, kibomló kendőjét.

Deleje éltet máig, mikor őszen

nyitom rá ajkam, szinte szégyellősen,

de ugyanazzal a sóvárgó hévvel

szívom szívembe forrongó borát

érlelő fények édes mámorát,

mint tavaly vagy ezelőtt ezer évvel.

Amíg a kételyek meg nem rohanják

Ki tudja, mire futja szűk időmből,

merre irányít lenge

iránytűje,

amíg kilépek csoszogó cipőmből

a semmi sarával forgó világűrbe,

de addig, ahogy balga fénycsík átfut

víztócsák homályán, tétova

szemmel

fürkészek átjárót rebbentő kátyút,

amerre lábát megvetné a csendem,

tán kis szerencsével nem is szégyellne

csőrébe kapni pár öröm-

magot,

bár az csupán a legfőbb lény élelme,

amiből hátra morzsákat hagy ott,

úgy kell avarban, hol támadó hangyák,

törmelékdombon össze-

kapirgálni,

amíg a kételyek meg nem rohanják,

s nem lesz belőle rothadó akármi,

figyelve a fennhéjázó körökre,

kik bármikor, bárhol lecsapni

készen

ámító légjárat szerint körözve

esnek toroknak bukórepülésben,

s nem mellesleg a szívnek ütemére,

úgy felpörög mellkast

dörömbölőn,

ha elfásult fény már nem is remélve

csillanna porszemnyi örömrögön.

Hisz Róma fölött az ég újra lángol

Ijesztget az ősz, mint a bumeráng,

tavaly lódította tavalyi tavaly

olyan fene módon kerekítve ránk,

ahogy szilaj szélben szembe kap a haj,

lélekbe a köd, énekbe a ragrím,

amely sorvégen kibicnek állva

esküdne fel egy véres kártyapartin

guillotine mellett alsóra, királyra,

mikor épp szabadvers állhat nyerőre,

s más Tinti ugat meg hexameternyi

nyúlugrást, hiába minden előnye,

esélye sincs, csak a nyálát lenyelni,

s felhőket vizslatni, egyik mint sintér

hurkot dob szinte felborzolt szőrére,

háromszáz könyvét, valljuk be őszintén,

eladná-e ma valaki őérte,

vagy laptopját, melyben róla írt verse

lapul majdnem kész verses kötetében,

amolyan költői kérdés ez, persze,

ma, mikor nap is gyújtogat a szélben,

annyi a rémség, fájdalom, iszony,

hogy mélyrétegek legmélyén se zéró,

jelenünk porba szegzi a szigony,

hegyére szúródik Homérosz, Néró,

egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor,

segíthetnek-e régi istenek,

hisz Róma fölött az ég újra lángol,

s csodák itten régóta nincsenek,

jöjjenek-e Petőfik Tóth Árpádig

a szemétdombbá torzult dombtetőre

pengetni szélisten eolhárfáit,

ahol bumeráng kerül minket körbe,

kik águkról szakadtan egyedül

lebegünk más nyarak, őszök határán,

ahonnan tücsök még áthegedül

Szabó Lőrincék stb. világán?

Naiv gyönyör vágyhegedűvel

Szóba elegyedtem az Ősszel,

a tüneményes ismerőssel,

mit művel, hogy szolgál a kedves

egészsége, örökké tesz-vesz,

söpör, mosogat, egész délelőtt

főtt a feje, hogy főjön a befőtt,

babot, rejtvényt fejtett, lekvárt kavart,

megvigasztalta a zörgő avart,

miközben önarcképet festett

az őszi tárlatra, jól festek?

most meg kikapcsolódni szeretne

beilleszkedve a keretbe

az utcai színek forgatagában,

igen, jól vagyok általában,

néz igazítva vörös kontyán

szemüvege fölött pont rám,

szüreti bálon, rémlik régről,

amint szőlőt szakítsz az égről,

s bogyói sikongást okozva

csiklandnak csipkéket bogozva

kebleken, utolsó szemig

szenvedélyek szemelgetik,

hol erénycsőszök szeme láttán

se maradhat gyöngy a pártán,

naiv gyönyör vágyhegedűvel,

sugárvonóval hova tűnt el,

levélraj nincs, mely visszhangozva

hangjegyeit még visszahozza,

kinek mámorból jobb a kimért,

csak az nem hagyta ott a szívét,

repülő szőnyegemen annyi álom

múlott egy bókon, egy hajszálon,

mire a szél szétszórja mintám

határtalan’ hűs légi hintán,

az ágak, mint hústalan ujjak,

múlt ingerért emlékbe nyúlnak,

nem is lepréselt, távolba szakadt

levél az, amely álmodra akad

ködökbe lengve, hajladozva

elérhetetlen hajnalokba,

szólt és pirosló vállkendője

felröppent egyik háztetőre,

még intett az ablaküvegeken

tünedezve tüneményesen.

‍