Versek

marasztaló

magamban akarlak tartani,
a szív mögötti lyukba bekötözni,
mint zsákba a macskákat, mikor halni
viszik őket.
keserű a levegő,
fürdés után a lehámló bőrt dobozba teszem,
távozásod ideje zuhanyslag, tekeredik nyakamon.

csipesz

úgy szedegetnélek ki magamból,
mint szemöldököt szokás, szálanként,
minden belőlem kiszakadó részed fájjon,
sűrűn vagy bennem és mély a gyökered,
kiserkenne nyomodban a vér,
ahogy duzzadt, vörös foltokat hagynál
rajtam

összefűző

szeretnék a cipőfűződ lenni,
egész nap hozzád kötözve
biztos szorításban,
megküzdve a sárral, nehogy elragadjon
tőled.
vidáman lóbálnám karom
lépteid gyorsuló ritmusára,
mozdulnék minden rezdülésre én is,
mikor késel a munkából.
kioldanám magam, a mindenségre várva,
kezedbe simulnék,
hogy köss össze újra.
aztán koszos lennék és overused,
kidobnál a kukába,
a kóbor kutyák nyaldosnának csak.

különben

nejlonzacskóba zárt polírozott alma,
asztalodon, késed mellett zsibbadok,
gömbölyű húsomra feszül a fal,
opak magányomból bámulok bele a szádba,
szupermarketi farekeszemből kiszakítva,
vegyszerezett bőrömre csordogáljon nyálad,
tartósítódjunk össze
…rád meredve rothadok szét
körém font recsegős világodban

látja csak

minden egyes alkalommal
kényszert érez rá.
állni és nézni.
ahogy lepereg róla a
saját tekintete.
lecsorog.
és milyen furcsa, milyen szép.
cseppek, amelyek néha
beszaladnak az ajkak közti
vékony résbe.
vagy nem akarnak
odatalálni, segíteni kell nekik.
kicsit balra döntött fej,
mindent megfigyelni, beszívni.
mégsem érti.
négyszemközt magával.
mégis, mintha hat szem
lenne a szobában:
kettő az enyém,
másik kettővel nézni magam
és még van kettő, látni minket,
ahogy nézzük egymást.
most melyik beszél?
kinek fáj?
ki látja csak a két
barnalyukból jövő forrást?

Ugron Nóra
1994-ben született Kéz­di­vásár­helyen. A kolozsvári BBTE magyar–finn szakos hallgatója.