Versek

Gránátalma-kosár

Héra földöntúli alakját

mesébe formázta a fáma,

s lőn az isteneknek eledele,

a nagy Dárius kamrájában

míves kéz véste tiarára.

Zöld ujjú Aphrodité nyomán

fenséges bokor ült a humuszon,

s a legfelső levélpár intim

hajlatában nagy, gömbölyded

bogyók híztak pirosló harmaton.

Gyöngysorát a héj alá

rejtette az Isten, s remélte,

misztikus ereje jelkép marad,

motívum a székely kapun,

de győzött a fenség üzleti érzéke.

Angyalok gyűjtötték urnába

levét, s festettek oltárterítőt véle,

sárga virágporát keverték az

erőtlen fénybe, s transzcendenciáját

rejtették az Úr titkos szentélyébe.

Mitológiai anziksz

Árész ténfereg az erdőben,

a fák közt a tisztás csupa vér,

dagadnak az erek a lombokon,

s a hérosz talpa kökörcsinhez ér.

A többi virág már mind lelépett,

egérutat nyert a lándzsás amazon,

már nincsenek itt a kertbarátok,

folyondárok agonizálnak a falakon.

Itt már a vadkan is tapogatódzik,

lelassította a letöltött bűntudat.

Adonisz árnyéka az ott, vagy kentaúré?

Vajon mi döglik a bokrok alatt?

Közben én meg Atalanta lettem,

de hiába keresem a szoptatós medvét,

anyóka vagyok már, söpröm az avart,

túlfutottam az árkádiai szerencsét.

Szürrealista közelkép a kertben

Most a tulipánokban

rejtőznek az árnyak,

a lombokból is kifogyott

az ottmaradás, – most

a nárciszokat elhagyta

a sárga, petúniák nyújtóznak

a halál párnájára.

Most ágyrajár a sötét,

bedugult a suttogás, kint

mankóznak a katicabogarak,

simára gyalulta az Idő a

követ, a fákon megrepedt

gyümölcshéj, a roncstelepi

alkatrészekre nő az igény.

Rávarrták a hőhullámokra

a szelepeket, a vaslakat

köpenye felragadt az égre.

Rejtőzöm én is a Nagy Mágus

elől, szájamban lapul a láng,

nem dobhatnak még szemétre.

‍