Versek

(vázába tesz, ha)

Szabó Krisztinának

majd beterít a hallgatás,

elcsitít, betakar,

majd gyertyát gyújt az irgalom,

vagy nem, ahogy akar,

úgy tesz csúffá a láng, a lég,

a légüres terem,

behív, odafutsz, kinevet,

kiküld, sötét verem,

vak pince, padlás, de jeges,

és mindig éjszaka,

és nem számít, hogy fojtogat

nyákos, sűrű sara,

és nem számít, hogyan maradsz

mégiscsak eleven,

kiszámol, kivet, kikacag,

te senki, holttetem

majd úgy, ahogy ezerszer is,

majd úgy, ahogy sose,

majd úgy, ahogyan felhasít,

beforr sajgó sebe

hogy mást akartál? felröhög,

krákog, böffent, kiköp,

és lenyel újra, ledarál,

és beleszédülök

vázába tesz, ha lekaszál,

épp az élet, épp a halál

kiszámoló

enyém a szó tiéd a csend

enyém a zűr tiéd a rend

enyém az éj tiéd a nap

enyém a kér tiéd a kap

enyém a mérleg tiéd a talár

az enyém keres a tiéd talál

enyém a kérdés tiéd a válasz

enyém a fekvő tiéd a támasz

ha enyém fekete a tiéd fehér

az enyém süllyed a tiéd felér

enyém a vágy tiéd a cél

enyém a víz tiéd a szél

enyém a tűz tiéd a föld

enyém a kék tiéd a zöld

az enyém keserű a tiéd édes

az enyém lejárt a tiéd kész lett

az enyém régi a tied új

az enyém harap a tiéd fúj

az enyém kihűlt tiéd még meleg

az enyém éles a tiéd kerek

az enyém olcsó a tiéd drága

az enyém néma a tiéd árva

az enyém fáradt a tiéd repdes

az enyém alszik a tiéd terhes

az enyém halott a tiéd él

enyém a bor tiéd a vér

enyém az éj tiéd a reggel

van, ki befordul, van aki felkel

enyém az elég tiéd a hála

enyém a tudat te maradsz állva

Ahogy zakatol…

Vajon mere robog a vonatod?

Látod-e azt, amit én?

Ugyanazt a tompa, szürke derengést?

Ugyanazt a kimondhatatlan süketséget

Hallod? Ugyanúgy, ahogy bennem

Zakatol a vasárnap délután?

Integetnek a fák, hószínű

Virágokat habzanak dühükben,

Helyetted integetnek, hol kékre,

Hol zöldre vált az ég  vásznára felmázolt

Eső előtti, elmaradt elköszönés.

Valahol kutyavonyítás.

Pitypangok robbantják tele

Nyarunkat, és csak a fák,

Csak a szél, csak a fák:

Helyetted tombolnak a felhők,

Helyetted integetnek

A fák.

Úgy volt, hogy menni kell.

Úgy volt: mondani kell.

Úgy volt: kérdezni kell.

De nincs több út és

Nincs több ház.

Zsákutca ez. Végállomás.

Üres lettem és üres lettél.

Szemeidben üres szobák.

szaggatott

áttetszik a vizen, nézd, a nap,

áttetszik a poháron a víz,

áttetszik az üvegen a pohár,

most épp ahogy így minden egyben áll:

áttetszik a bőrömön az ér,

áttetszik az ereimen a vér,

áttetszik a véremen az énem:

hogy akarnék, de csak toporzékolok,

bennem a szerteszét szikrázó

szaggatott határvonalak mentén

micsoda szín és fénytörés

miféle megszökés, megalkuvás

nélküliségekből a képek

úgy vetítődnek retinámra is

nem tudni milyen külső, belső

napkitörések, holdfogyatkozás

csak ott ahol, csak épp mikor,

hogy mettől meddig érek

‍