Versek

Jakobovits Miklós: A ritmus csendje

In Memoriam

Balázs Tibor emlékére

Égi üzenet lettél, hangod koporsója

nyakamban a Nokia. Tested kőbe

zárt madár, s most, itt januárban

nem tudod a fák lombjait tördelni,

porrá zúzták benned a szárnyalást.

Csak didergést hagytál a verőfényben,

csak egy jéghideg érintést, mely

végigszalad, mint márványlapon a kés.

Aquincumi fehéredet feltöltötte a

vaksötét fekete, már nem látszik

benned a kétségbeesés, nem látszanak

karod letört ágai, az élmények fölött

nem szállong a poéta, csak ül a felhők

szélén az Isten-illatú ködben, s várakozik.

S jönnek hosszú hajú, szótlan angyalok,

viszik a könnyű terhet, mely súlytalan

lebeg a térben, s kőbörtönét széttörve

utat tud törni Isten nyomába.

Hangodból hiába engedted ki az elégiát,

hiába könyörögtél, nem tudtál szíves vendég

lenni idelent, lefüggönyözött ablakok vártak,

a Nap sem úszott át a halott üvegen.

Később befogtad a füled, hogy ne halljad

a szörnyű zuhanórepülés szirénázó jajszavát,

inkább magadra szakítottad az eget.

Csak a meztelen gondolat morzsája maradt

meg neked, csak a félelem ördögi kísérete,

s az eltaposott szeretet, melybe nem tudtál

életet lehelni.

Tested torzója rövid láncra köttetett, vacogva

álmodtál a fénylő maradékon, s míg várakoztál,

beláttad, nincs már eleven beszéded,

s az ének mennyei búvóhelyet keresett.

Most, hogy Isten ujja lassan végigtapogatott,

zsoltáros, könnyű ébredést rendelt neked,

s az utolsó zárójelentésben kiosztotta végeleges

helyeden a vissza nem vehető, ÖRÖKÖS SZERETETET.

Hibrid-rózsakirálynő

Hát csak ennyire rövid az

uralkodási idő?

Hatástalan a csöndbe fektetett

energiabomba a nyári alkonyatban,

lassan kihűl a fény fala, a szirmokon

már nem izzanak át a színek, valami

dilettáns rosszul fűzte át a szárakon

a kötőanyagot, nincsenek kecsesen

lecsüngő ág-kezdemények, csak a

közelgő éjszaka sötét felhői ülnek

szem-magasságban, s már látszik,

visszavonulnak a kifosztott pillanatok.

A romlás bölcsőjébe visszavágynak

a magok, hogy felidézzék az egyszer-

volt nagy találkozást, s rejtett tartalékaikból,

áttörve az árnyékok kapuján, újra felfussanak

fán s kövön, s a szél becsempéssze illatukat

a hegyeken túl a harangszóba, hogy véglegesen

megpihenjenek az éteri hintófa ágain.

’Humana és humano’

A kertben kicsit pipiskedve

elérem ez eget; – ez a próba,

a titkos üzenetek ott vannak

megírva a lombok hátlapján,

s én, a nagyra nőtt, jóságos

parazita, lassan belenövök

a szent iniciáléba, mint szívós

gyomnövénybe ültetett rózsa.

A tanácstalanság virulens

bennem, a mondák szerint

több igazság is van a tükör-

írásban, s ha józanul matatok

a dudvában, elnehezedik a szó,

csak hordom a nehéz napokat,

egyre nagyobb a súly; rajtam

ül elszántan ’humana és humano’.

Már alig ugrik karomban a fény-

rugó, bent az agykamrában

lehúznak a pólyába csavart kövek,

rosszul értelmezik társbérlőim,

amit magyarázok a kintlévőknek,

ők az új-dimenziós szörnyetegek.

Vajon ki rendelte el trónfosztásomat,

ki vágta le nemi szerveimet a nagy

panteizmus birodalmában, – hová

lett a belém kovácsolt egység?

Van, hogy szatír kerget lenge

köntösében, máskor folyónimfa

követ játékosan, ingerkedve.

Aphrodité felém dobja almáját,

de mire eljut hozzám, már csak

egy aszott, ráncos gorgófej vagyok,

nem illet még a kései szerepcsere.

Kezében tart a Nagy Marok,

tévútra kerültem Ariadné fonalán,

már hiába viszem kentaur-vérem

laborvizsgálatra, hiába veszem kézbe

a nagy egészségkönyvet az értelmezési

tartomány magyarázatához már nem

kaphatok szent kenetet, csak apró

térképjel maradok a hajnalhozó

ősi istenek elsüllyedt birodalmán.

Most kedvez Kronosznak a letöltött

idő, Zeusz előléphet rejtekéből, s

mint a bajkeverés első számú nagy-

mestere térdre kényszeríti a shit

embervadászt, csak én nem tudom

igazán, mikor kell esélyesként lépnem.

Takarodó egy angyaltrombitának

A végállomás fenn a tető széle,

majd ott helyreállhat az egyensúly,

bár a piacon szabványméretnek mondtak,

most úgy nézek le a szentjánosbogarakra,

hogy közben a csillagokat állítom pellengérre.

Mérgezett nyilaimat rejtem, piros

harangszoknyám kavarog a szélben,

egy láthatatlan kéz már vetkőztetne,

csak úgy kalandból, mámorosan, s

kifektetne a fény-ablak négyzetére.

Most mégis legjobb takarodót fújni,

szerződés szerint lejárt a garanciám,

a szépség kora is elévült bennem,

illatom szemétgödörbe szökött, ürítem

poharam hajdan volt Szókratész emlékére.

Öröklakás

                       emlékvers anyámnak

Csak egy kicsinyke, fekete árnyék,

egy tenyérnyi álom úszott át

abban a türelmi zónában, ahol

nem marad meg ember, s állat,

ahol becsukódnak a sebek a

megkarcolt égen, s a holttérben

már nem aggaszt semmi a széllel

viharzó, őrjöngő csendességben.

Csak egy magányos torzó fekszik

a magasra nőtt fű sűrűjében,

egy jól nevelt, túlkoros angyal,

aki már nem ismer magára, csak

nézi mint vonul át fölötte

a vékony ajkakról lefejtett lélek,

s talán még gyönyörködni is tud

felcímkézett otthonában, s szája

szögeltében játszani engedi a

pajkos, gyermekké vált öregséget.

‍