Versek

Székely Ian: Szájatlan tanú

színeket

ha megkérdezed

hogy miért nem ismerek más színeket

azt fogom válaszolni hogy

a fekete ismeri a színeket

a fekete bekebelezi őket és feloldja

a fekete csak egy bagolyszárny villanása

a Palocsay-kert vén fáin

a fekete az minden madár szárnya alatti csend

a fekete az unalom hiánya

a fekete egy édes sztereotípia

a fekete az a feltáruló világosság

ami akkor jelenik meg

ha elfordítod a fejed

Tekintetváltozatok

I.

Szembenézel vele

és az oldaladon végigfut

a hideg verejték.

Pórusaid égnek,

pillanatonként önmagadra eszmélsz,

és megpróbálod kiselejtezni

látványának precíz tükördarájából azokat,

amelyek a hegeket figyelik az arcodon.

II.

Amikor szétnyitja tenyerét:

ott is van szeme.

Két sör után már laposan tekint:

meg tudod csinálni,

mondja jelszavát,

miközben kabátujjamba kapaszkodik,

nagyokat pislogó szempilla-ujjaival,

és újból belém hatol.

III.

néhányszor felhorzsolt egy-két fénycsóva

bakancs-csikordulás az öntött betonon

a pincecsövek tompuló csillogásában

felettünk mindig állott ételszag terjeng

öntött betonból faragták ki azt az arcod

melyet heges arcom felé fordítasz

hogy koponyámban betontörmelékké

csikorduljon a szégyen

IV.

Az üvegtestbe egy térfigyelő kamerát szereltek

azok, akik a pillantást irányítják.

Mechanikus mozgásai olyanok,

mint kimúló robot utolsó nyekergései:

szaggatottak és hiábavalóak.

Akárcsak ahogy a távolodó után nézel

és lassan szaruhártyád síkos felülete

mattá válik a könny sójában.

V.

A diafilmeken átvilágító fény

magába szívja és a fehér ajtóra

vetíti ki a tegnapok porszemcséit.

A pupilla fele száguldó

porszemcse viszont nem hozza

vissza a mohazöldeket, levágott fatörzsek

rajzolatát. A becsapódás pillanatában

szemet hunyok a múlt felett.

józan

Az erkély korlátján majdnem túlbuktál

részegen, egy szakadt kabátban.

Volt, aki megmentsen.

Hányás-zöld dombokon túl

csak rozoga kunyhók,

porban és sárban játszó gyermekek vannak,

csapzott hajukon megcsillan az ártatlanság.

Itt szürke tömbházak, és négy évszak.

benned percenként tavaszodik,

másodpercenként hull egy virágszirom a földre.

Bennem századmásodpercenként alvad mocskos nyugalomra

egy hideg vércsepp.

Konganak a gördülő szemeteskukák,

gördülnek bennem az életre kelt tárgyak,

dördülnek bennem a haragvó gitárok,

elhasal szemeden a lágy fény.

Tűzfalak közelébe bújok,

és elgondolom, vajon ma mit ér a pátosz.

Vannak olyan megmagyarázhatatlan karikák

a szemhéjad körül, amik labirintusokká lesznek,

ha sokáig nézem a tavaszodó zöldet

mindig józanul vibráló szivárványhártyádon.

Sánta Miriám: 1993-ben született Kolozsváron, a BBTE ma­gyar szakán mesterizik másodéven, és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.

‍