.svg)
Ferenczy Botond: 1025336
Menedékhely
Ne akarj kimenni, térj vissza önmagadba,
az ember belsejében lakozik az igazság.
Augustinus
Azt hiszem, nem kell már folyton
ajtókat keresned, nem kell újabb
élmény mások hatósugarában, nem
kell átfogalmaznod a tanácsot a barátok
szájíze szerint, – saját felhasználásra,
nem kell támasztéknak a tömeg védő sorfala,
nem kell megrettenned, csak azért, mert
mások sugalmazzák: Hannibal ante portas.
Lásd, csupa nyavalygás vagy saját szédületed
zárt udvarán, mások bölcsessége nyomán
rossz üzletet köt veled a platóni szofisztika.
Miért akarsz kimenni idegen kertekbe, miért
nem érted alteregód árulását, mikor saját
előadásod pereg a vásznon?
Hiába fekszenek melléd szappanopera hősök
a Nagy Forgatókönyv elrendelésére, a végén
mindig átfordulsz saját térfeledre, hiába fekszik
melléd a gyönyör, mindig csak magaddal hálsz.
Filozófiád nem gyűjt tudást, nem nyújtasz
senkinek új ismeretet, mindig győz fixa ideád.
Mások írnak neked szerepeket,
eljátszatnak veled hős lovagot, intrikust,
hősszerelmest, gátlástalan izomagyat.
Azt akarják, vegyél mindig másik maszkot,
legyél mindenhol céltudatosan a másik
szószólója saját érdekedben, legyél
kedves ismerős, akivel oly könnyű együtt
futni, még akkor is, ha nem akar függőségben
lenni veled.
Hagyd ki a feltételes múlt kísérteties
támadását, csak azért, hogy egész életed
a „tévedni emberi dolog” súlyos szólamába zárjad.
Ne vágj ajtót saját mikrokozmoszod falán,
ne engedd ki saját melegedet. Tartsd ébren
a lángot, légy az isteni igazság fluiduma saját
ajkadon, ne légy égéstermék önnön máglyád
izzó szentélyében.
Kerüld a predesztináció kegyetlen követét.
Lehet, hogy Júdás jön feléd álruhában.
Öröklakás
emlékvers anyámnak
Csak egy kicsinyke, fekete árnyék,
egy tenyérnyi álom úszott át
abban a türelmi zónában, ahol
nem marad meg ember, s állat,
ahol becsukódnak a sebek a
megkarcolt égen, s a holttérben
már nem aggaszt semmi a széllel
viharzó, őrjöngő csendességben.
Csak egy magányos torzó fekszik
a magasra nőtt fű sűrűjében,
egy jól nevelt, túlkoros angyal,
aki már nem ismer magára, csak
nézi mint vonul át fölötte
a vékony ajkakról lefejtett lélek,
s talán még gyönyörködni is tud
felcímkézett otthonában, s szája
szögeltében játszani engedi a
pajkos, gyermekké vált öregséget.
