Versek

Amalia Crișan: Oroszlángriff

Orákulom

I.

Többet elő ne forduljon,

apánkat zavarod megint.

Folyton kitéped az ecsetek szőrét,

mostantól rejteni kell a kulcsot.

Tizenhat évesen érti meg:

a közös múlt vászonra került,

és a műterem tabu.

II.

A gesztusait aktokká rendezi,

letagadja a tónusokat.

Egy térség jövőjét is nyomtatványokba

lehet száműzni, hogy ott tusakodjanak.

Mint szelídítő, a pátosz elfogadhatatlan.

Élére vasalt útvesztőkben, hátraarc nélkül,

a fonalat szabály szerint ignorálja.

Nem kavarhatja fel a szörny képmását,

még ha magunkat is űztük, egészen idáig.

Ismerem ezt a hangot.

Nyertes alkat

Együtt találtuk ki szerepem,

virrasztottunk, míg azt nem éreztem,

igen, most eladhatóvá érek.

Kamerákkal kísérnek, mindenhol állvány,

mikrofon, egy tánc amit a villában járunk –

a lépéseket menet közben adják fel.

Ti vagytok a hátország, én tudom,

hogy ez egy gyár, mi nézettséget

heggesztünk. A rögtönzéseimtől

sorban elalélnak, éjjel a neten szűrt

zöld fényben láthatod, ahogy a

plafon felé, mintha mozdulatlan.

Érted dolgozom, a beszólásaim,

dühöm, hódításom, a sérelmeim.

Mind megtervezem. Én túlnövöm alkotóim.

Valld be, hogy hiányozni fogok.

Folyam

valakinek frankenstein, nekem csak

egy szakadt óvszer jutott.

(még panaszkodás közben is pózer)

ekihuszárok, utánam!

sodródunk, a dj meg szitájával

egy ütemre ráz.

ugróköteleznek bennem,

mit szólnátok az isteni színjátékhoz,

csak klubokban bugyrok helyett?

vágjátok: orgiák, drum’n’bass,

dante és kokain.

le ne merjétek nyúlni!

ez az én ötletem.

a fiúmnak igaza volt: a teremtés

igen durva tudatmódosítószer.

gyerünk, a karomról szívd fel,

röpülj páva, röpülj!

verseny bevásárlókocsikkal,

tánc a járdán robbanó üvegszirmok felett.

felfedezőm esernyőt lengetve komponál.

vitorláit taxisok, szirénák, és kilazított

utcakövek dagasztják –

itt a napkelte, az öreg piromán.

be kell vallanom, jól áll neki a dac,

ahogy huszonév rak benne máglyát.

vajon, hogy számoltak el lelkiismeretükkel

akik átaludták a holdraszállást?

nem tudom. fáradt vagyok,

és boldog.

(téged meg ki kérdezett?)

Megálló

itt ez a lány:

esőszabású, gondjai elém csorognak,

szótlan olajfolt, önmagába roskadt szivárvány.

az új forgószéket egészen hazáig toltuk,

benne ülve nevettél, majd befordult

egy önmagát hajtó kerekesszékes,

nem zúgott tovább, cserélni szerettél volna –

de ezt csak otthon mondtad el.

minden levelet magunknak címzünk,

feladjuk, fel hát; a háromnapos kenyeret,

romlott bort, közösen bérelt ködöt,

amit először el, majd újra

megosztottunk, mert

nem igaz, ágoston,

a mi üregünk nem istenalakú,

hanem amorf hiány, és az

anyag felveszi az üveg alakját,

kitölt és tart, mint reggelente

pilléről pillére kúszó sárgaság.

Vas Máté: 1996-ban született Szentesen. Jelenleg az ELTE történelem szakos hallgatója.

‍