Versek

Bartha István munkája

Keresztpontok

Nincsenek magadhoz kérdéseid,

nem írsz címedre levelet,

nem növelsz magadnak gyűlöletet,

nem látod el a magadon lőtt sebeket,

a magad számára nem ér a neved,

nem vagy pályakezdő, nem vagy

rezidens, bármi újonc vagy kiskatona,

már nincsenek önértékeid, csak próbálkozol

saját bástyával védeni a körletedet.

Befordítod a mélyszántásba a Napot,

az égi vetítővásznat is behúzva hagyod,

s mikor kiállsz az erkélyre a magaslaton,

azt hiszed, te vagy az ujjongó tömeg,

s már keresztfádból is kihúztad a szöget.

S ha mégis meghalsz, majd csak annyira

számítasz másnak, ahogy a székre

terített ruha elveszíti testedet.

Kamikáze

A legfelső lépcső már nem vezet sehova,

visszamenni nincs erőd a kétes

biztonságba, továbblépni nem mersz,

csak nézed, hogyan kapaszkodnak felhőkbe

feletted a hegyek, tudod, ez az a hely, ahol

már nem lehet kalkulációkat végezni a kedvező

pozíció eléréséhez, itt nem vághatod csákányodat

a levegő sűrűjébe, legjobb, ha elengeded magad,

s egy bátor lépést követően hagyod, hogy a

zuhanás mámorító feelingje átvigyen egy

végtelen, éteri lebegésbe, ahol képes vagy

megszegni a parancsot, hogy belemártózz

a jelenléted megszűnéséhez szükséges

szubsztanciakeverékbe, s ne akarj lázadni, mert

semmi sem történik az eredeti recept szerint.

Festékpróba

Bátorító érintést keresek

a részletekben, barlangsötét vásznon

botorkál kezem, ott állok palettámmal

a szétdobált díszletek között

saját színpadomon, s egy utolsó

lendülettel mostan színes tintákat keverek,

hátha Kosztolányi lehet még mesterem.

Próbálok újabb csíkokat festeni

a háttér üresség-anyagára, szeretnék

ismét a Titkok Asszonya lenni,

szenvedély-vörösbe mártani a hajdani,

törékeny sziluettlányt, elhitetni

magammal, hogy erőt önthetek Platón

bizonytalanságába; látom, felizzanak

mögöttem a láthatatlan színoszlopok,

s az erdővel kerített éjszakába ecsetemmel

körberajzolhatom az utat, s puha-barna

nyoszolyát festhetek az ideák angyalának,

ki ott fürdik a sziklák hasítékából kilépő

párafelhőben, s ringatózik a szerelem mámorán.

Éles Látóként lettem üres tekintet, szememben

összeolvad a hókristály árnyéka a döglilával, s már

nem veszem észre, hogy a távoli albatroszok tollán

nem csillog a fényben az aljafehér.

Dimenziócsere

Isten haragszik, hogy megtépáztam

az almafát, már nem állhatok meg

tisztán előtte, félrevonult tőlem,

s hátat fordított a közöny magaslesén.

Ekkor levettem testemről a fügefa-

levelet, s a földet felosztottam. Közben

úgy szippantott magába a rémület,

hogy a világ tetején egy gödörbe vermeltem

az analóg sémákat, s elrendelésemre

megkezdődött az embervadászat.

Volt valami bája annak azon a bizonyos

korareggelen, amikor megérintett a tudás;

nekivágtam az ürességnek, feltárni a rendet.

Már nem eveztem szabadon az egyszerűségben,

okosan akartam taktikázni, oldódni a szenvedély

gyűrűjében, s elhittem, hogy átélem önmagam.

Az árnyjátékokban megláttam az ideákat,

s most imádkozom, hogy ábrázoljam a gyengeséget,

de míg a félelemmel alkudoztam, ajtóm becsukódott,

odaát hagytam megszerzett szabadságom.

Már nem hasonlítok semmihez, rájöttem

a lényegre: az igazság a különbözőség.

Ha lenézek a vízbe fulladt völgyekre, már

nem látszanak a metamorfózisok, nincs

vég és kezdet, nincs elkötelezettség,

hatályát veszítette az igazi tévedés.

Túl élesek a képek a retinán, pedig

érzem, a tisztánlátás egyfajta üzemzavar.

Közben az illúzió lánca nyakamra tekeredik,

rosszul jönnek le ajkamról a szavak.

Mindent komolyan veszek, hogy végre

feloldódjam a megvezetett komolytalanságban,

így álcázom a kedvezőtlen létállapotot.

Azoknak hazudok, akiktől szeretetet várok;

ez számomra az egyetlen önterápia.

Fedőnév

„Üzenném, ha volna üzenni kinek

deres rétünkön a szürke ég fölött

foszlánnyá vert aranylemez a Nap.”

Mészöly Miklós

Csak belenéztem az emlékekbe,

hátha ott felejtett valami

nyomot egy kóbor gondolat,

a vak anyag hátha arcot formált,

s lészen nékem farsangi maskara,

s képemhez rendelt nevem: kriptonima.

Csak a nyomokat néztem az égen,

mert elhidegültek tőlem a csillagok,

s fáztam a majdnem-fényben.

Kővidék nőtt körém, s a fejemre

faragott korona is szorongatott.

Próbáltam a szent írást megszerezni,

de nem lehetett leemelni fedlapot.

Csak felkínálom naponta magam,

megnyitom a láthatatlan utat,

de senki nem áll szóba velem,

csak az északi szél szúr hátba.

Ajkamon már megégett a dal,

csak az Úr riaszthat fel félálmomból,

s átnevezhet kedve szerint: ha akar.

‍