.svg)
Varga Borbála: Fények Cévennes
váltás
a vers szélvédőre ragadt légytetem
szemafor
zöldséges stand
egy formás segg ami épp az ablak előtt halad el
visszhang morajlása gázcsövekben
egy hajnalban ami látszólag felszabadít
a házfalak közrezárják ezt a városi terráriumot
ahol az ég mintha üvegtető és
a nap mintha csak kínozni kelne
a vers idegölő madárcsicsergés reggel
behallatszik pár ablakon
a vers most ez az utca
rövid félig nyitott egyenes
vonatfütty a közelben
prenadexes zacskó egy csatorna mellett
öreg hajléktalan eteti a galambokat
éles hang egy közeli sínpáron
valaki meghalt
vonatfütty távolodóban
huzat a nyílt utcán
egy lány sminkel a huszonvalahányadik lakásban
kiszól a konyhába
a szoba görcsösen ziháló tüdő
a falak izzadják ki a betokosodott embert
miközben szívják magukba az aszfalt lüktető testét
a záróvonal-gerincoszlopot
egy beázott tetőtér épp szárad
a vers most ez az utca
minden tapintása ténymegállapítás
pánikroham egy földszinti lakásban
celofán recsegése
kimaradt reggeli
nincs vissza: hajnalodik
a szürkületre rátapos a reggel –
felköhögjük az éjszaka maradványait
reggeli út
valami behatárolhatatlan zihálás
körvonalazódik ezekben a reggelekben
a párkány előtt álomszerű pillanat vonszolja magát
megüli a háztetőket
csatornákba ülepedik
üres vezetékek visszhangzanak
„tudunk így is” –
mondogatom a leváló vakolatnak
ahol beszivárog az eső –
mit is?
mintha könnyezne a ház
kint a madarak mint mindig
az ablak nem szigetel elég jól
ebben a sötét szobában
a tárgyak között jó
a léptek az emeleten
és a csövekben csörgedező víz
maradj még kicsit
nem szeretném hogy bárki lásson
acne vulgaris
egy önarckép visszájára
„ez volt az első keresztbevágott nap az életemben”
Kassák Lajos
előtted korhad a lépcső amin felszaladsz
s mint agancsát a hím halántéka fölött
virágport hordasz bőröd alatt
de gyökerestől omlik be a hegyoldal: még ezt a napot túl kell élned
nem számít mennyi alkoholt tukmálok beléd ez itt a nélkülözés nélkülözése
még ezt az évet kell – bizonygatom – menni fog
tizenkét hónapot és vissza kétszáznegyvenet
amnesztiát kérni magadtól rettegni a feltámadástól
végül nem olyan rossz élni sem.
visszáján gyűl a szőrpamacs döngölt
föld a fű alatt és fölötte hordod
színtelen az eget ami a holtsávba maradt
egy deci könnyed lendület hogy ne remegj pedig ez nem gyengeség
látod hogy lüktetnek tekintetedben az erek
megtanultalak elviselni mi több: megtanultuk elviselni egymást – többé-kevésbé
de milyen lenne alapból feloldva a feszültség vagy ha mindig szüntelen
milyen lenne az ember mint androgün
a kerekek többé nem fordulnak a semmibe
ahol protézist hordanak lovak és az ember elhányja magát
– nem nyelheted le felhámodat nincs amit a padkára köpni
