Versek

Gaál András: Feketeréz, 2010.

Újabb meghívót

Nem tanulom meg az utcák nevét,

nem tudom, mit csinál a szomszéd.

Várom a hírt, hogy indulni kell:

addig már nem csomagolok szét.

Megfigyelem a dolgok szövetét,

mint alvó ügynök a civileket.

Ha kérdezik, a fedőtörténet:

tanulok, írok, kertészkedek.

Nem ültetek évelő növényt.

Talán csak néhány hónapra jöttem.

Eldúdolok a kórustagok közt,

nézelődök a vásári ködben.

Nem gyűjtök könyvtárat, ismerősöket.

Kötődni itt bármihez? Hiába.

Ha az élet újabb meghívót küld,

csak jegyzetelek a hátoldalára.

A tyúkól mögött

Kiemelték. Még gőzölgött a teste,

mint bensőség a nagy nap reggelén.

Felnyitották. Forró benzinpára,

égett gumiszag csapódott felém.

A tyúkól mögött rakták szét. Kiömlő

olaját felfogta az edény.

Elnéztem csillanó hajlatait:

fekete volt, fényes és kemény.

Úgy álltam percekig fölötte,

mint nyápic gyerek ha űrhajót talált:

Nyitott szájjal, táguló szemekkel

Kémleltem sötét univerzumát.

Mennem kellett. Tán anyám hívott,

otthagytam a fűben a csodát.

Ez hajtja! Ez hát a motor,

gondoltam, s már nem érdekelt tovább.

Csak. Egy. Szerep. Volt.

Van egy mondat. Érlelődik bennem:

előbb-utóbb el kell mondanom.

Egyszerűbben jön fel, mint a sírás,

és átmegy a összezárt fogsoron.

És mondani, mondani, mondani kell,

mígnem az a mondás lesz az élet.

A szabadságnak malmai vannak,

azok forgatják a legszebbik meséket.

*

Fehér lámpák, ahogy bezümmögnek épp,

piros lámpák, mik elzümmögtek már.

A hajnali álmok útvonalán

buszunk dünnyögő szentjánosbogár.

*
Chapelizodban úgy találjon az este,

hogy a legszebb álmod legyen belefestve.

Úgy legyen festve, hogy valóra váljon:

a szabadság csókoljon ma este szájon.

*

Nem szállhatsz ki, mert egy az utunk:

nem vagyok, nem vagy, csak együtt vagyunk.

Ma éjjel végleg itthagyjuk ezeket:

röhögött büdös szájjal az őrület.

*

A kartondíszletet penész lepi be,

a ragasztás a sarkoknál leválik.

Az utolsó álarc is lehull ma rólad,

ragaszkodj bár hozzá zsibbadásig.

Ha sírnál miatta, senki nem lát.

Elfelejteni hát a legkönnyebb,

hisz nincs, és nem is volt soha.

Ne is kérj róla jegyzőkönyvet.

*

Mostmár nélkülem is elég nagyok:

csillám darabjaim, forduljatok!

Forduljátok ki nekem a szebb jövőt,

hadd szalutáljam körbe-körbe őt!

*

Összefolynak az óvatos fények

Amíg a huszonötös megjelenik.

Csilingelünk, majd álmodunk tovább:

a megálló színes képekkel telik.

*

Eljön az ideje a megtisztulásnak:

Ugyanaz az arcod kerül a könyvre,

önéletrajzba, esküvői képre,

tündöklő erővel, vagy összetörve.

Ugyanaz az arc. Ha festenéd magad,

a krém, a por egy rétegben leválik.

Ugyanaz az az arc. Ha játszani próbálsz,

az aggódás úgyis átvilágít.

*

Táskádban piros csomagot viszel:

Volt egy szép, hétvégi álom!

Kedd reggel van, munkába mész.

Esik, és várod, hogy valóra váljon.

*

Van egy eldugott játszótér a fejbe’

fekete körhinta forog benne körbe.

Sápadó gyerekek ülnek minden székben:

szótlanul forognak körbe az éjben.

*

Szabadság, drágám, indulhatunk!

Az út, amit veled bejárok

- vége a mellébeszélésnek –

izgatóbb, mint a változások.

*

Egymás leheletében állunk reggel,

mint csomóba összehúzódó juhok,

reszketve álmok és zajok között.

Arcunkon esővíz csorog.

*

Édes Istenem, én úgy féltem ettől:

Elegem lett újra egy szerepből.

Hazug volt a tétje, és sikere hamis;

Mert újrakezdeni: egy szerep volt az is.

Csalás volt, igen, a legnagyobb része,

s én a világ leghitványabb színésze.

Mert bármilyen nevet adhatok neki:

Csak. Egy. Szerep. Volt. Újrakezdeni.

‍