Versek

Édes monológ

örvendek, szép ez a nap. meg nem csókollak,
ahhoz ölnöm kell. azt ne akard. király, talán
Richárd vagyok. óramű ketyeg. olyan képet
vágok, hogy ledobsz szoknyát, hajtűt, kést.

bántalak. elfordulok a színpadon, mint egy
rossz színész, fekete hátamat mutatom
és közben az órát figyelem, zöldfülűekre
hallgatok, te itt nem leszel senki se, hisz él

a rózsaszín fattyú, benned, másnak hívja
magát, halni készül, süveg a fején és
fekete mézzel keni be szádat. milyen kár.
túl érzékeny voltál, mint egy kagyló.

megzavarsz, még álmodom. édes dal
ez nekem. szólj, szólj, szólj, kész már
a munkád, szeretlek. nőt kennek fel a
falra. méhében fojtott magzatra lelsz.

Hymnus;
Töredékes ének a nőkről

hagyja el szádat némi szitokszó, nyaljad
meg ajkadat, haraggal váljon el minden,
ami az olvasót a virágágyásra ülteti és te
szórakoztatod csipke-vert szoknyáddal,
fel-le húzogasd, hadd lássák a nap-imát,

lábad közé rejtve édes-bajt, savanyú-jót,
Hádészra vetett féltő pillantást, közben
asszony-dög csippenti fel, mint taknyot,
a műszempilláidat, és finom kezével si-
mogat Abelárd, s letörli rólad a púdert.

rózsaszín gombolyagot húz el a Léthé
felett Klotho és Lachesis és Atropos,
mindezt izgatottan nézi végig Hölderlin,
ki feloldja a gyönyörre a szürke-árnyat,
és királynővé emel; dicsér, ujjong, fél.

baudelaire-i profánsággal sóhajt már
az öreg halász, ladikjára figyel, a nagy
rózsaszín Halra, akit visszadobott, és
nem kért tőle semmit se, Adria partján
palotában emlékezik rád, búsan, se

Arra várok, hogy levigyél sétálni

kilépek a ház ajtaján és elmegyek, a buszpályaudvaron várok,
London feliratot keresem, hátha utánad tudok buszozni,
aztán elmegyek a keletibe, veszek egy elővárosi jegyet, azt
mondom, akárhová kisasszony, lényeg, hogy bejussak a
peronok közé, leüljek a padra, nézzem szüntelen az elsuhanó
vagonokat, megnézek minden macska- és kutyahordozót,

figyelem a kezeket, felismerem e a tiedet, aztán a reptéri
váróban ülök és csokoládét majszolok, mint a kisgyerek, aki
elveszett, és míg őt keresik, ő nyugodtan figyeli az utazókat,
bőrönd bőrönd hátán, minden londoni gép felszállásakor
sírhatnékom támad, azt hiszem, hogy könnyeim letörlésekor
mellettem fogsz állni, nem mentél el, velem maradtál, de

erős lehetnék, mondhatnám azt, hogy nem ülök tétlenül
ha úgy érzem, hogy a repülőgépen is lehetnél, néznék ki
az ablakból, talán a felhőket nézed, végre láthatod őket,
tényleg olyan fehérek, nem tudod, miért is kérdezem ezt,
hisz fogod az ő kezét egymásra néztek és bíztok egymás-
ban, egymásnak lesztek kinn, szeretnék elmenekülni

veled én is, mint a kutyátok, meg ne tudd, hogy utánad
mentem, vakkantok egyet, hogy néha megsimogasd a
fejemet, és hűséges vagyok, megvédelek a gonosztól,
a kezedre figyelek, más ne is érjen hozzá, de kérned se
kell mit csináljak, ülj le, feküdj le, nincs olyan parancs,
amit ne éreznék meg, ahogy hazajössz a munkából, arra

várok, hogy levigyél sétálni, neked fogok csaholni, te
vigyél le, senki más, és akkor majd a parkban együtt
fogunk játszani, együtt birkózunk majd a fűben, és
azt hiszed megnyalom az arcodat, pedig csak puszit
adok majd neked, és jó lesz akkor, amikor megölelsz,
így nézhetek újra és újra szemedbe, s mikor egyedül

hagysz, elcsenem a borotvádat, hogy ne tudd soha
levágni a körszakállad, persze szemüvegedet készséggel
viszem majd oda neked reggel az ágyhoz, amikor
felkelsz, mert én ott fogok feküdni a te oldaladon,
vigyázok rád, és félek, hogy néhány év múlva neked
kell majd elaltatnod, mert annyira öreg leszek akkor