.svg)
Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszén, a Bányászati Egyetem elsőéves hallgatójaként meglehetősen sokat sétálgattam Petrozsény utcáin Papp Z. Attila barátommal. Vesztegzár akkoriban nem volt, illetve ilyen maszkos, mint most, nem; a Hivatali Szervek szerint az összes elképzelhető világok közül a lehető legjobb jutott nekünk, de valahogy ezt alig méltányoltuk. Annál inkább a helybeli bárokban kimért söröket és meglepő módon azt a valószínűleg szénporból, kátrányból és mormotamirigyekből párolt italt is, amit Vidra néven konyakként forgalmaztak, s amelynek borzalmait legfeljebb egy ábrázoló mértan kurzus végigülése érhette volna utol.
Kár lenne tagadni, a kurzusokon és szemináriumokon (talán a geológiát kivéve) ritkán vettünk részt. A völgy kínálta lehetőségek spártai egyszerűsége elriaszthatta és visszakergethette a kifinomultabb lelkeket az egyetem folyosóira, sőt termeibe; mi azonban nem voltunk kifinomultak. Ha úgy adódott, végigbaktattunk a Kis-Retyezát görgetegkövei között, vagy vonatra szálltunk és elutaztunk Piskire, ahol a már említett alkoholtartalmú elixíreket még olcsóbban árulták. Jártunk foci- meg rögbi meccsre és a November 7 Mozi törzsvendégei közé tartoztunk.
Annak a forradalmi hévvel felcímkézett mozinak az épületében vetítették azt a filmet, amely számomra galvanikus hatásúnak bizonyult, s későbbi életpályámat nagyban meghatározta. Sergiu Nicolaescu Villonjáról van szó, pontosabban a film egy bizonyos jelenetéről. Itt a Vaucelles Katót játszó olasz színésznő pompás meztelenségben emelkedik ki egy sós vizes dézsából, szinte érezni lehet tejszín bőrének csiklandó szagát, hogy a Nagy Vagabundot egy pillanatra megidézzük.
Ezt látva döbbentem rá: költő leszek, akkor majd jobban figyelnek rám a nők. Nem is nők, mert olyan, mint Villon, aki az irodalom szuperligájában játszik, valószínűleg nem leszek soha, de a tartományi bajnokságban, ahol írogatni fogok-ábrándoztam-elég lesz egyetlen édes kicsi nő majd. Aki rám figyel. Aztán néhány nappal később történt valami más, ennél árnyaltabb dolog, ha lehetséges ilyesmi egyáltalán.
Az egyetem épületétől néhány percnyire volt egy könyvesbolt, ahol magyar könyvekre leltünk hébe-hóba, és amikor nem volt pénzünk, az értékesebbnek vélt darabokat a román nyelvű könyvek mögé rejtettük, későbbi alkalomra várva. Az én rejtekhelyem a Ceaușescu elvtárs értékes útmutatásait tartalmazó tizennégy kötetetes könyvsodor mögött lapult, és mondhatom, pazarul működött, amíg valaki fel nem fedezte, és el nem vitte onnan Sir P.G Woodhouse egyik regényét. Valami csekély lelkiismeret- furdalása lehetett az illetőnek, mert a helyébe egy vékony verseskönyvet csempészett.
Eh, dühöngtem magamban, Tűzföld hava, szerzőjét nem ismertem. A Tűzföld hava egy Woodhousért, tényleg nincs igazság ezen az élemedett bolygón. Vad felindultságban érkeztem haza, főbérlőm, Erzsike néni épp teát főzött. Bementem a szobámba egy bögre teával, a jegyzetfüzetek ott hevertek szanaszét az ágyon, olyik kinyitva. Centrális kollineáció a gúla síkmetszetei között, olvastam mély megbotránkozással. Na nem. Akkor inkább ez a Kovács András Ferenc. Belelapoztam a könyvecskébe.
„Vers, bonts vitorlát húnyt pillák mögött!”-írta. És aztán az Amerikai anziksz, amelynek sorait később, már Kolozsváron hetekig mondogattuk Jánk Karcsival: “milyen lesz majd jogunk-a/szépség, mondd, milyen/lesz minden hullámhosszon/a tenger hallgatása? A Mare Tranquillitatis meg az Önarckép gyufásdobozra…Versek oda és vissza. És ez így zajlott órákon át, amíg be nem jött Erzsike néni, hogy hagyja édes fiam azt a mértant és feküdjön le, úgyis átmegy a vizsgán!
De ment bizony már az a vizsga a levesbe(valószínű, enélkül is ment volna), nyavalyát sem érdekelt már, mert csak az érdekelt, ami előttem volt, lényeges volt és húsbavágó.
Egy nagy költő sorait tanulgattam.
