.svg)
„ALEXANDER MARCELLUS Patritius Venetus VIR. Omnium ingenuarum Artium amantissimus, Praecipué Philosopiae, Matheseos, Historiae, Chymiae, Musices, Picturae, Poeseos, Septemque Idiomatum assiduissimus cultor celebrioribus associatus Academiis” – olvasható egy 18. századi kottáskönyv szépen megmódolt címlapján. A rézmetszetről orgonasípok, lant, viola da gamba, föld- és éggömbök, mértani eszközök, retorták, szobrászakadémiai gipszfejek és csillagászati táblázatok közül tekint ránk derűs félmosollyal a címben olvashatólag polihisztorgyanús Alessandro Ignazio Marcello.
Ez az úr 1673-ban született Velencében. (Élt ugyan egy hasonló nevű, 1669-es évjáratú Marcello is, de csak nagyon rövid ideig. Pár hónapos korában bekövetkezett halála után felszabadult a név, és „a mi Marcellónk” kapta meg.) Jómódú szenátor fiaként öccsével, Benedettóval együtt kényelmes gyerek- és ifjúkora volt, szülei ráadásul gondos nevelésben-taníttatásban részesítették, amelybe bőven belefért a képzőművészetekben, az irodalomban, de mindenekelőtt a zenében való elmélyülés. Öccséhez hasonlóan Alessandro is jogot tanult, és csakhamar a Quarantia, a Negyvenek Tanácsa tagja lett. (Ez volt az összes velencei nemes és a művészeti, illetve mesterséget adó iskolák képviselőinek Nagytanácsából kiválasztott, a szenátussal egy szinten tisztelt grémium, amely Velence állam politikai és közigazgatási ügyeiben bírt illetékességgel.) 1700-ban és 1701-ben Marcello levantei, majd görögországi diplomáciai missziót is teljesített.
Remek hangszerjátékos és jó énekes lévén koncerteket tartott szülővárosában, emellett azonban – mint ahogy a zenészek közül akkoriban a legtöbben – önálló kompozíciókkal is kirukkolt. Versenyműveket (akkor dívó kifejezéssel concertókat) írt, több sorozatot is – ilyen például a La Cetra (A líra) címet viselő, hatos „versenymű-szett” –, de hegedűszonátákat, kantátákat, canzonettákat, áriákat is komponált. A mai zenei közértékelés szerint nem volt ugyan kiemelkedő alkotója a 18. század eleji olasz barokknak – legalábbis kortársaihoz, Vivaldihoz vagy „a takarékos, precíz, egyértelmű Albinonihoz” (Arthur Hutchingshoz) képest –, ám szakmai ismeretei biztos alapokon álltak, és nem csupán technikai, de kifejezésbeli erényei mellett is meggyőző érveket lehet felhozni.
A 20. század derekán különleges felfedezésnek számított a zenetörténészek céhében, hogy a hol Vivaldinak, hol pedig Benedetto Marcellónak tulajdonított, Eterio Stinfalico álnéven publikált d-moll oboaverseny voltaképpen Alessandro Marcello szerzeménye. A koncsertó előtörténetének másik érdekes színfoltja, hogy a kompozíciót a maga rendjén Bach átírta csembalóra (BWV 974), ezzel mintegy konfirmálva az oboaverseny zenei értékeit. Az eredeti koncsertó egyébként az évszázadok során számos kiadást ért meg, sőt van közöttük egy c-mollba transzponált változat is – tekintve, hogy a barokk oboát egész hanggal alacsonyabbra készítették, mint a modern oboát.
Hangulati ellentétek, meglepő kromatikus folyamatok, olykor bátor disszonanciák, dúr-moll váltások teszik eredetivé és már-már romantika felé mutatóvá az oboaversenyt. Nem tipikusan „velencei” zene, mi tagadás, abban az értelemben legalábbis nem, ahogyan a 18. század elejének szigetországában komponálni szoktak volt. Az első tételben rögtön szembeötlenek a nagy hangközlépések. De arányosságban, szimmetriában, variáltságban, a tutti és az oboaszóló kiegyenlített szerepmegoszlásában is meglep ez a zene. Valamiféle belülről ható biztonságérzet hatja át, s a rendelvűség meg a szabályos kompozíció ütemről ütemre félreérthetetlen, de hivalkodást nem ismerő egyéniségben oldódik.
Ami a későbbi romantika felé leginkább utat nyit, az az oboaverseny második, adagio tétele. A szólistának itt kétségkívül bőven adódik alkalma rá, hogy hangszere tónusával hallgatójában akár szinesztetikus élményeket is keltsen. Ha van festményszerű zene, a Marcello-oboaverseny második tételében nyilvánvalóan találkozunk vele. „Nem véletlen, hogy a tételt Johann Sebastian Bach olyan zenei alapnak tartotta, amely mellett zseniális zenei érzékére jellemzően nem tudott elmenni. A kor szokásainak megfelelően minden további nélkül felhasználta saját »műfordításához«” – olvasható Kubina Ágnes tanulmányában. A harmadik tétel (presto) viszont a pikturális líra után a lendülettel – de nem a megszaladással! –, az apróra tagolt, hármas lüktetésű tempóval – de nem a szétmorzsáltsággal! – való megbirkózást várja el a szólistától.
A Marcello-oboaverseny valójában kivételes módot ad mesterségbeli/művészi névjegykártya felmutatására. Ezt hallhatta Aurel Marc közönsége is a kincses városban február közepén. A kolozsvári Filharmóniával és a kisinyovi Mihail Agafiţă karmesterrel együtt Marc fényes Marcello-oboaversenyt produkált.
