Végül mindig

Vásárhelyi Antal: A harmónia alapkövei II.
Van egy kis mellékút a temető mögött, azon tudsz fölkapaszkodni az autópályán átívelő hidak egyikére. Ha úgy adódik, hogy arrafele visz az utad, akkor örülsz, amiért senki ezen a világon meg nem kérdi tőled, mégis mit keresel éppen itt. Szabad vagy, és úgy gondolsz szabadságodra, mintha az magától értetődne, akár az augusztusi csillaghullás. A hídon nincs jobb dolgod, bámulod az alattad elhúzó autók sorát, s ha innen nézed: oda tartanak; ha pedig onnan: akkor errefele jönnek; szóval mondjon akárki akármit, valójában senki sem mozdul semerre. A kamionoknak persze jelzed, hogy dudáljanak, s ha véletlen valamelyik dudál, legalább lesz sikerélményed a napra. Büszkén nézel majd otthon a foltos tükörbe, csak ki ne hízd az új bőrödet, abban nem lesz semmi köszönet. A mellékút oldalában, ki tudja, mettől meddig, erdős terület – gazzal, akáccal, nyárral, nyírrel fölvert menedék a vadak-madarak, férgek-bogarak, kígyók-egerek, és persze azok számára, akik hűséggel gondolnak elérhetetlen álmaik romos halmára. Végül az akácok tövében ismerős bokrokra lelsz, a tenyeresen összetett, fogazott levelek láttán eszedbe jut, amit valaha valakitől hallottál („Ettől is ugyanúgy be lehet állni, csak megvan a módja.”), és a cselekvés útjára lépsz: olyan vehemenciával téped a töveket, leveleket, mintha halott anyád sírjára készülnél csokrot vinni. A kívánt hatás eléréséhez (csak fele annyira legyen jó, mint a Fehér Özvegy csókja) ecetbe kell áztatnod a növényszármazékaid, arról persze fingod sincs, mennyi ideig, így adsz a dolognak egy éjszakát, másnaptól pedig rendületlenül szárítod az ecetbűzös zöldet, hadd lehessen majd füstölni. Mikor eljön a pillanat, rájössz, nincs kéznél papír: se roll, se hosszú, se kicsi, se semmi, ezért kénytelen vagy a múltheti tévéújság lapjaiból tépett csíkokba tekerni a blantot (s persze bízol abban, hogy amire készülsz, az jól fog elsülni, mert mindent beborít az ecettel föllazított, macskahúgyra emlékeztető szag), de a ragasztócsík hiányában semmi sem tartja a blázt, mindegy, szarni rá, legyintesz, rágyújtasz, és már szívod is, de az első lent tartott slukk után érzed, ebből, barátom, nem lesz semmi, de hogy ne érje szó a ház elejét, tisztességgel végigszívod a keddtől csütörtökig tartó műsorokat, csak úgy izzik a sok szappanopera, híradó és tévéshow, hamuvá lesz a háromszáz karakterbe sűrített színes bulvárcikkek tömkelege, a pixelhibás fekete-fehér képek eredeti ízt kölcsönöznek a füstnek, még jó, hogy a fáskamra mögötti rejteked (ahol a tanácstalanokra jellemző magabiztossággal guggolsz) kellőképpen eltakar a kíváncsi szemek elől, így senki se sejti, mi történik valójában. Mikor hosszú percekkel később eltaposod a staub végét, iszonytató ízek kavarognak a szádban, a halántékodba kapaszkodó görcsökre ügyet sem vetsz, a hamarosan föltépésre kerülő hűtőajtóra tudsz csak gondolni, a jéghideg buborékos víz talán enyhíthet valamit, de az biztos, hogy a három-négy cigire megmaradt, kiszárított ecetes cuccnak tűnnie kell, nem lesz ebből betépés. A kis mellékútról, ha jössz lefelé a temető mellett, óhatatlanul is a park fele visz majd a lendület, a háborús emlékmű lesz az első, amit meglátsz, és most is – mint mindig – végigbogarászod a hősi halottakat, azt remélve, ismerős vezetéknévre bukkansz, de senki sincs, aki ezt az egy szuszra, nyelvbotlás nélkül kimondható-lebetűzhető nevet viselné. Így marad a pad, s a lakáskulccsal már karistolod is szívszerelmed monogramját a korhadt támlába, jelet akarsz hagyni magad után az utókornak, ilyesmi intenció piszkálja a szinuszcsomódat, hogy a ketyegőben odabent gond nélkül meglegyen a tágulás-elernyedés. Jövőre persze majd újabb monogram kerül a mostani alá, két év múlva pedig egy újabb, azt követően – hogy lásd: mégiscsak van egy fensőbb akarat – a padot (a támlával egyetemben) eltávolítják a parkból, lecserélik ezeket a megfáradt darabokat, de nem kell aggódni, a’ zilletékesek gondoskodnak utánpótlásról, viszont ezek a kihelyezésre kerülő új padok olyan szépek és tiszták, simára gyalultak, a lakkozás tökéletes, hogy nincs pofád monogramokat karcolgatni a támlájukba – győz a tisztesség, valaki majd úgyis fölavatja őket. Megszomjazol. Még jó, hogy itt a kút, csak ügyeskedni kell, mert az erő, amivel a gombot nyomod a tetején, rögtön csökkenni kezd, ahogy a folyó vízhez hajolsz, már csak szivárog, de valahogy megoldod, az egész kezd egy furcsa tánchoz hasonlítani, ide-oda hajolgatsz, hogy kielégítő maradjon a nyomóerő, de elegendő víz is érjen szomjad csillapításához. Legalább a darazsak most nincsenek itt (ez ritka alkalom, meg kell becsülni), a körözések-zümmögések, a kútszájon való nyüzsgés, elrepülnek-visszajönnek, vizet visznek, hiszen valahol épül-szépül a fészek, talán pont az a másfél tenyérnyi széles, amelyik otthon a fáskamra teteje alatt pihen. Már ahhoz sincs erőd, hogy leverd egy alapos Chemotox-ráfúvás után, hiszen jövőre úgyis visszajönnek (azt nem tudod, honnan és miért, de a tapasztalat ennél tényszerűbb már nem is lehet), új generáció, új darázsdömping. De legalább most a kutat békén hagyják, csillapodik a szomj, az a kövér felhő pedig úgy dönt, négy-öt percre megpihen a nap előtt, kinek kell a szikrázó meg a verőfényes; elpihenget, aztán megy tovább, ha odébb tessékeli egy kis szellő. Az ezredforduló előtt nem messze innen volt szerencséd megfigyelni a teljes napfogyatkozást, de pechedre nem jutott neked védőszemüveg, sem összetört, barna vagy zöld sörösüveg-darabka, ezért kénytelen voltál a lábfejedet nézni, bár tudvalevő, az cipőben sem a legkülönösebb látvány, de szerencsére később besötétedett annyira, hogy fölnézhettél az égre, és ott, abban a szakrális pillanatban (talán pont akkor kezdett bele Szent Coltrane az angyaloknak egy lassú dzsesszbe a Mennyország egy kiváló akusztikájú termében), semmi egyébre nem gondoltál, csak arra, „Ha úgy vesszük, ez tényleg szép”, márpedig mi akadályozott volna abban, hogy úgy vedd, szóval az a pár másodperc, amíg a napfogyatkozáson tartottad a szemeid, az helyre tett mindent. A többiek persze lenéztek, mert neked nem volt menő retinabiztos szemcsid, kölcsönbe meg úgy se adnak a kedves rokonok, nehogy lemaradjanak bármiről is, szóval gyorsan visszavándorolt bústeknős képed a lábfejedre, de tudtad, több vagy ezeknél, akármerről nézzük, akárhonnan is számítjuk, de több. És szerencsére a látásod sem károsult, pedig az életed során láttál már elegendő szart. Pont olyan esendő és elhagyott vagy, mint az a virág-ajándék bolt a park másik csücskén. Amióta az eszedet tudod, a kávébarna ajtóredőny leeresztve, az ablakok belső felén fólia, ember-állat se ki, se be, csak a jó ég tudja, miért van zárva. Végül mindig annak lesz ereje tovább lépni, aki nemcsak hiszi, hanem érzi is, hogy a felhők mögött izzó napkorong érte van, neki szolgál – –

Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten. Magyar–kommunikáció, valamint drámaszakos tanár, Budapesten tanít. Önálló kötete még nem jelent meg.