Végül én, Mary Shelley
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.Vásárhelyi Antal: Kocka Mátrix
Mindig délnek tartottunk. Maroknyi,
fogyatkozó csapat, komoly, északi
emberek, akik Athénon keresztül
közelítenék meg Jeruzsálemet.
Jól fejlett küldetéstudatunk sem
feledteti a lányt, aki magányosan
táncolt a londoni bálteremben. Vagy
az orgonistát, aki úgy töltötte
meg élettel elhagyott templomát,
hogy nem látogatták meg esténként
a külvilág vádló kísértetei.
A táj, amely most elénk tárul, attól
kölcsönzi opálos ragyogását, hogy
halott istenek rejtőztek el benne.
Látnak bennünket és egymást is. Csak
a tekintet hiányzik, amelyik
visszanézne rájuk. Üres szemgödör
maradt belőlünk, mire a Léman-tó
dombos paradicsomába értünk.
A világ nélkülünk tökéletesen
értelmetlen – elmerült füvek, fák,
hegyek, vizek egyszerre megható
és nevetséges álcája alá.
Amíg elérnénk úticélunkat,
a becsvágy végez a férfiakkal,
ha nem is tudnak róla. Percyt, aki
nem hitt istent, sem menthette meg
az ész az elemektől. Végül én, Mary
Shelley leszek a legotthonosabban
idegen e földön: valakinek
számlálni kell a veszteségeket.
Halottaink magukra ismernének
bennünk, de nem tükrözünk semmit.
A szél úgy süvít át rajtunk, mintha nem
érzékelné áttetsző csontjainkat.
Athén egyre távolabb kerül már,
de még elérhetem Rómát. Azzal
áltatom magam, hogy választhattam
volna – örökké árnyéka legyek
egy óriásnak. A magaslatról,
ahol megpihenek, belátható
minden. Az arénák áldozati
véres játszmái és az elfelejtett
rítusok a kihalt Szent Péter téren –
rovátkák egy érme mindkét oldalán.
Ha választhattam volna, nem itt lennék.
Barátkozom meghitt szörnyeimmel,
érzem, ahogy egyre nőnek bennem.
A képzelet nem engedelmeskedett
soha a szabad akaratnak. Álom
vagy képzet, visszaverődés a holt
falakról: megnyugszom abban, hogy
Rómában nem halhatok meg
másként, mint a rómaiak.