Vázlat egy életmű értékeléséhez. Kántor Lajos 1937–2017

Jelzők és egyéb kulcsszavak sorakoztak a nekrológokban és megemlékező szövegekben, amelyek Kántor Lajos halálhírét, majd temetését követték, kísérték: munkabírás, munkaetika, szívósság, kiegyensúlyozottság, kitartás, szenvedélyesség. Beszámoltak közeli ismerősei, barátai a komolyságán is átsugárzó alapvető derűjéről (amelynek az ellentéte nem a komolyság, hanem a rá egyáltalán nem jellemző melankólia lehetett volna), vagy arról, ahogyan a találkozások embere volt: személyes találkozásoké ugyanúgy, mint ahogy értékrendek találkoztatója is.
A gyász első pillanatainak elmúltával az értékelő összegzéseknek, az életművet mérlegelő írásoknak az ideje is közeleg, az alábbiakban ehhez próbálok néhány támpontot nyújtani, anélkül persze, hogy ebben a rövid írásban az összes figyelemre méltó Kántor-mű kiemelésére lehetőségem lenne.
Megszámoltam: kereken ötvenre tehető Kántor Lajos szerzőként jegyzett köteteinek száma. Mégis igaza van azoknak, akik több mint hetven kötetéről beszélnek, hiszen sokszor egy-egy könyv létrejötténél annyira lényeges a szerkesztői ötlet és kiindulópont, hogy méltán tekinthető szerzői teljesítménynek. Az ilyen, Kántor Lajos által megálmodott, általa szerkesztett könyvek közé számolom a Szilágyi Domokos emlékére készült kötet, A költő életei két, egymástól eltérő kiadását (1986, 2008), a Közösség és művészet című, Korunk Galéria történetét összefoglaló munkát (2008), a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben című, illusztrátorokat és könyvtervezőket bemutató kiadványt (2011), A teremtmények arca című kötetet (2002), amelyik a huszadik század legszebb magyar verseire nyújt sajátos rálátást egy Korunk-ankét nyomában, a kulturális Kolozsvárt felmutató Kulcsok Kolozsvárhoz című könyvet (2000) számos további mutációjával, vagy a szintén két különböző kiadást megért, Kántor László fotóira épülő Túlélő képek című képes-szöveges antológiát az utóbbi évtizedek kiemelkedő erdélyi írástudóiról (1989, 2009) – a sort természetesen hosszan lehetne még folytatni. Az viszont máris lényegi szempont, hogy a Kántor-életművet ne csupán a szerzői köteteiben keressük, hanem az általa szerkesztett kiadványokban, az általa (is) létrehozott és/vagy működtetett intézményekben, vagy akár olyan eseményekben, amelyeket kitalált és megszervezett. Nyilvánvaló, hogy szerkesztői koncepciója és habitusa rányomta a bélyegét a Korunk lapszámaira is 1959 és 1989 között, majd különösen 1990 és 2008 között, amikor Korunk-főszerkesztő volt. De nyugdíjba vonulása után is szerkesztett egy-egy tematikus összeállítást a ­Korunk számára, a 2017. októberi lapszámot is lendületesen tervezte élete utolsó heteiben. Különösen a rendszerváltás előtt bizonyult hiánypótlónak a Korunk Galéria, amely az egész erdélyi képzőművészeti élet fontos és látványos eredményeket felmutató találkozóhelyévé vált – és később, a betiltást, majd a rendszerváltás utáni újjászervezést követően is újra meg újra képes volt az izgalmas megújulásokra. Visszaemlékezések szerint döntő szerepe volt az 1989 utáni erdélyi magyar politikai élet kezdeti intézményesülésében, különböző sajtóintézmények és érdekvédelmi szervezetek (pl. Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) arculatának kialakításában. 2003-ban, a még funari Kolozsváron kezdeményezte a Kolozsvár Társaság létrejöttét, amelynek stratégiai szerepet szánt egy olyan időszakban, amikor az erdélyi magyar politikán és kultúrán belül a város pozíciója gyengülni látszott.

Kántor Lajos (1937-2017). Fotó: Thaler Tamás
Térjünk vissza mégis az irodalomtörténészi és kritikusi munkásság áttekintéséhez, hiszen Kántor Lajost szerkesztői szerepe mellett főként ebben a minőségében tartják számon a lexikonok és egyéb kézikönyvek.
Kritikusi és irodalomtörténészi munkája szorosan összekapcsolódott: úgy válhatott a második világháború utáni erdélyi magyar irodalom irodalomtörténészévé, hogy egyben kortársi kritikusa is volt a korszaknak. Láng Gusztávval közösen írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 (második kiadásában 1944–1970) című irodalomtörténete kétségtelenül kánonformálóvá vált – ezt a korabeli kritikai reakciók és az elismerés sajátos elegye egyértelműen jelezte. Amikor a kilencvenes évek második felében Cs. Gyimesi Éva kutatási programot kezdeményezett a kolozsvári Bölcsészkaron az erdélyi magyar irodalom kanonizációs folyamatainak vizsgálatára, Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak a szerepét kiemelkedőnek és modellértékűnek ismerte el – ennek kimutatására született meg a Vissza a Forrásokhoz című, eredetileg a Helikonban futó, majd 2001-ben kötetben is megjelent interjúsorozat, amelyik az első Forrás-nemzedék szerzőit szólaltatta meg 1997/1998-ban. Ugyanez a projekt hozta felszínre azt a másik rendkívül izgalmas kritikusi vállalkozást is, amely bizonyos értelemben a Kántor–Láng kötet közvetlen folytatásának tekinthető: a Pezsgő-díj megalapítását, amelyet épp a szerzőpáros kezdeményezett és valósított meg, évi rendszerességgel tekintve át az UtunkAz Év Könyve sorozatában a romániai magyar könyvtermést, majd teljesen szakmai-civil alapon, demokratikus szavazással döntött arról, hogy melyik legyen az év Pezsgő-díjas könyve. (Ennek a díjnak a jelentőségét egy 2012-es, többszerzős kötetben sikerült később kimutatni, az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című könyvben.)
Kántor Lajos irodalomtörténészi munkája tehát elsősorban és kiemelten (noha nem kizárólag) erdélyi szerzőkre összpontosult – de nem csak a kortársakra, hanem olyan szerzőkre is, mint Tamási Áron, később Reményik Sándor vagy a számára meghatározó tanáregyéniség-költő Szabédi László. Szabédi nyomait követve úttörő összegzéseket írt a Szabédi által is szerkesztett, 1942–1944 közt Kolozsváron megjelenő Termés folyóiratról vagy a szintén a folyóirat köréhez tartozó Jékely Zoltán kolozsvári korszakáról. De megkerülhetetlen Kántor Lajos értelmezői és szöveggondozói munkája a Szilágyi Domokos-kutatás számára is, önálló kötetek és szerkesztett kötetek jelzik a Szilágyi-életmű melletti elkötelezettségét, ahogy a kései, kevesebb figyelmet kapott Lászlóffy Aladár-monográfia és -válogatás is jelzés a nemzedéki értékrend érvényesnek tekintett voltáról: Golyószórásban, repülőszőnyegen (2012), Séta két kor között (2013).
Utolsó éveiben megerősödött a Kántor-életmű szubjektív, személyes vonulata, amelyet a rendszerváltás előtt csupán szabálytalan útikönyvei képviseltek. (Utazás a gyökerek körül [1972], Szárny és gyökér [1979], Milyen az út? [1983]) Ezt A kapu című (2004) „családregény-vázlattal” igazán jelentőssé és következetessé váló vonulatot utóbb számos „kapu-kötet” követte, és dokumentumokat, vendégszövegeket, leveleket egyazon könyvtestbe illesztő módszerével megszületett a jelentős kritikai figyelmet kapó Konglomerát (2012), a Sükösd Mihálynak, (Az idő vaskalapja, 2007) majd Csiki Lászlónak (Barátom a malomban, 2010) emléket állító kötetek, vagy az emlékezetes „cetliregény”, a F-elszámolás (2015). Ezek a kötetek már egyértelműen a próza felé mutattak (noha természetesen esszépróza volt ez inkább, mint klasszikusan történetmesélő epika), és 2016-ban a szerző addigi legszabályosabb önéletrajzi prózájáig vezettek Fehér kakas, vörösbor címmel. Talán ez az a könyv, amelyből a személyes vonatkozásokat, meghatározó életeseményeket tekintve a legtöbb dolog derül ki Kántor Lajosról. Mindenkori, lehetséges kiindulópont ez a kötet mindazok számára, akik a terjedelmes és szerteágazó életművel ezután szeretnének megismerkedni. Sok, ezen az útvonalon haladó olvasót kívánok Kántor Lajosnak.