Vásáry Tamásról, 85. születésnapja után

Sokak számára tűnt egy régi, de talán soha meg nem fogalmazott óhaj beteljesülésének, amikor a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Vásáry Tamás keze alól hallhattuk a Kolozsvári Magyar Opera színpadán, 2014 augusztusában. A rádiózenekar Kodály-, Liszt- és Csajkovszkij-művekkel állt a Kolozsvári Magyar Napok akkori ünneplői elé, és a koncert a várakozásoknak megfelelően hangos sikert hozott. Az ováció persze nem utolsósorban a Kossuth-díjas zongoraművésznek és karmesternek, Vásárynak szólt, akinek személyében a nemzetközi zenei élet egyik szintjelző művésze tett látogatást Kolozsváron.
A Maestro idén nyáron, augusztus 11-én lett nyolcvanöt éves. Érdemeihez méltó ünneplésben részesült, kitüntetések, interjúk, baráti és protokolláris köszöntések garmadájában kellett helytállnia.
Debrecenben született. Kisgazdapárti politikus édesapja az Ideiglenes Nemzeti Kormányban (1944–45) államtitkári tisztséget töltött be. Fia csodagyerekként indult, ötévesen hallás után játszotta el Boccherini menüettjét, nyolcévesen Mozart D-dúr zongoraversenyével aratott sikert, kilencévesen szólókoncertet adott Chopin műveiből. Még Dohnányi Ernő is felfigyelt rá, aki ilyen fiatal gyereket csak kivételesen fogadott tanítványának. Tizenkét évesen nyert felvételt a Zeneakadémiára, Hernádi Lajos növendékeként végezte tanulmányait, bár példaképének és második apjának Vásáry sokkal inkább Kodály Zoltánt tekinti, akinek később asszisztense is lett. Kodály mentette meg a családot az ötvenes években a kitelepítéstől, sőt – kitüntető gesztusként – diplomakoncertje előtt egy Steinway-zongorával ajándékozta meg Vásáryt, hogy zavartalanul gyakorolhasson. A fiatal muzsikust a hangszer és az emberi test harmóniájának élő példájaként értékelt Fischer Annie is elbűvölte, akivel a művésznő haláláig (1995) mély barátságot ápolt.
Vásáry 1948-ban megnyerte a zongoristák budapesti Liszt Versenyét, 1955-ben díjazottja volt a varsói Chopin- és a párizsi Long-Thibaud-, az 1956-os brüsszeli Erzsébet királyné- és az 1957-es Rio de Janeiro-i nemzetközi versenyeknek. Miután édesapját az ’56-os forradalomban játszott szerepéért letartóztatták, fia Belgiumba emigrált. Egy év múlva – a belga királyné közbenjárásának köszönhetően kiszabadult szülőkkel együtt – Svájcba költöztek.
A Deutsche Grammophonnál megjelent, Liszt Ferenc zongoradarabjaiból készült lemezének sikerét követően Vásáryt Londonba hívták, ahol 1961-ben Csajkovszkij b-moll zongoraversenyével hódította meg a közönséget. Zongoraművészként kivált Mozart-, Beethoven-, Liszt-, Chopin-, Brahms-, Debussy- és Rahmanyinov-művek előadásával és lemezfelvételeivel szerzett magas nemzetközi minősítést, de szívesen játszott/játszik kortárs magyar darabokat is.
Nagyívű zongoraművészi karrierje mellett karmesterként is világelismertségre tett szert. Száznál is több zenekart vezényelt, köztük a New York-i, a Berlini és a Londoni Filharmonikusokat is. 1993-ban nevezték ki a Magyar Rádió Zenekarának főzeneigazgatójává, akikkel számos nagy sikerű hangverseny mellett nemzetközi elismerést kiváltó hangfelvételeket is készített; Dohnányi Ernő két hegedűversenyének felvétele (Szabadi Vilmos szólójával) 1999-ben Cannes-ban a MIDEM nagydíjára bizonyult érdemesnek.
Jól tudjuk, a világhírt meghódított zenészek tekintélyes része fordít gondot a zenéről való népszerű (populáris, volkstümlich) beszédre. Bernsteinhoz, Harnoncourt-hoz, Marsalishoz hasonlóan Vásáry is többé-kevésbé intézményesült formában tartott ismeretterjesztő tévés előadásokat, amelyeknek szerkesztett szövegei A zenén túl címmel jelentek meg – már több kiadásban. Sőt A szavakon túl címmel kötetbe gyűjtött versei is hozzáférhetőek, Üzenet című életregénye pedig négy kötetben látott napvilágot.
A karmesteri és a zongoristai „létmód” közös nevezőjeként Vásáry egyebek mellett a zenélés beszéd-, illetőleg énekszerűségét nevezi meg, és persze azt, ami a zenét többé teszi művészi árucikknél. „Mind a kettőben az érdekel, ami a hangok mögött van – válaszolta egy interjúban. – Ahogyan a zenei tévésorozatom címe is mondja: ami a zenén túl van, a megfoghatatlan, emocionális, költői. Zongorán, zenekarral, énekelve, mindegy. Ha én hallgatok egy művészt, nekem akkor is az a fontos, hogy elvigyen a magasabb rendű énembe.”