Vasárnapi ebéd

most először hagyja anya, hogy én törjem a krumplit a püréhez, azt mondja, végül is miért ne, megbírja már a karom, de azért a főzőlevet még leönti róla, és úgy teszi elém a fazekat, és megkérdi, láttam ugye, hogy mit, milyen sorrendben, és már adja is a kezembe a törőt, én meg zúzni kezdem a masszát, és arcomba csap a forró gőz, meg égeti a kezemet, kicsit olyan, mint az inhalálás, éppen csak törölköző nincs a fejemre borítva, és nem szúrja az orrom a kámforos olaj, és ekkor a szemem sarkából látom, ahogy anya teste megmerevedik, mozdulatlanná válik, és mikor ránézek, hát olyan csúnyán néz a belső szoba felé, hogy azonnal tudom, valaki megint nyitva felejtette az ajtót, nem zárta kulcsra, és az a valaki én voltam, de nem korhol anya, ő nem olyan, éppen csak egy picit emeli fel a hangját, hogy András, az ajtó!, és az ajtó valóban nyitva, igaz, csak résnyire, mindenesetre kár volt megolajoznia apának a zsanérokat, mert semmit nem hallottunk, talán egy kis csengőt kellene szerelni rá vagy a kilincsre, mondom halkan, félig viccből, de tudom, hogy ezt most nem kellett volna, mert anya egész szúrósan mered a szemembe, de végül csak legyint, hogy törjem tovább a krumplit, majd az előkészített tányérokra mutat, és ebből már tudom, megteríteni is én fogok, ezért aztán inkább a pürével foglalkozom, és közben remélem, hogy nem lesz lecseszés, mint a múlt héten, amikor meg apa hagyta nyitva, ugyanis hallottam, hogy éjszaka bejárt oda, de végül én vittem el a balhét, mert nem szóltam anyának, hogy apa megint bent volt nála az éjjel, szóval ez jár a fejemben, amikor újra meghallom anya ideges sziszegését, a fojtott hangját, hogy a francba már, mire apa beszól a veranda felől, hogy hagyd a fenébe, Angéla, vasárnap van, és csitítani próbálja, és megreccsen a verandai nádszék, amint felkel, aztán valami dulakodásféle is megüti a fülem, mintha egy medicinlabdát próbálna valaki berugdosni a sarokba, majd csattan a belső szoba ajtaja, zörög benne az üveg, és megint anyát hallom, hogy te vagy a felnőtt, András, figyelj oda cseppet magad köré, de nem kiabál, hanem fojtott hangon korholja apát, mert nálunk hangos szó vagy káromkodás el nem hangozhat, nem olyan család ez, a szomszédok is mit szólnának, ezért aztán oda sem nézek, elég idegesek már így is, nem akarom elrontani az egész vasárnapot, ne rontsak még én is helyzeten, habár néha igazán lehetnének lazábbak, ezzel az ajtóbezárással például, ha máskor nem is, de legalább vasárnap kiengedhetnék, hadd hallgassa végig legalább az asztali áldást, de lehet, az orrát se dugná ki, ha mégis, hát nem sok vizet zavarna, mert ez a legszebb része az egésznek: mind éhesek vagyunk már, a gőzölgő levesestál is az asztalon, teríték előkészítve, és miközben apa az asztali áldást mormolja, mindhárman átnyúlunk a tányérok és villák fölött, és egymás csillogó szemébe nézünk, és apa, miután végigmondja vagy inkább -kántálja a jöjjeljézust, vagy azt, hogy „Gondviselő Atyánk, asztaltól kelve”, minden vasárnap egy rövid szpícset is rögtönöz az illatozó ebéd fölött a törődésről, a családról, szeretetről, irgalmasságról, na, és ilyenkor tényleg nyugodtan nyitva lehetne hagyni azt az ajtót, semmi nem történne, és tényleg látni kell apát ilyenkor, azt a tüzet a szemében, csak hát mindketten idegesek lesznek attól az ajtótól, és éppen ezért nem is hozom többé szóba a dolgot, el is felejtem egészen, és anya már szól is, tegyem az asztalra a krumplipürét, ha kész, és vigyázzak, hogy a kerek gyékény alátétre tegyem a fazekat, nehogy nyomot hagyjon a furníron, majd ő hozza a levest, és máris kezd is alakulni a vasárnapi ebédhez terített asztal: ott gőzölög a krumplipüré, anya leteszi mellé a húslevest, és már az illatáról érzem, aznap nem cérnametélttel lesz, hanem grízgaluskával, majd anya fordul még egyet a konyhában, és azt mondja, vigyázzak csak, és már hozza is a franciasalátát, mert az az előétel, friss zsömlével, isteni, mert nálunk a tyúkhúsleveshez mindig franciasaláta jár előételként, mert ha marhahúsból készül, akkor a vasárnapi előétel a velős csont pirítóssal, amit én gyűlölök, de hát apa imádja, jár ennyi neki, mint a közösség oszlopos tagjának, ahogy apát említették egy újságcikkben, amit anya olvasott fel a múlt héten, miközben hosszan, szerelmesen nézett apa szemébe, mire ő megszólalt, hogy mi van, Angéla, mindjárt levetkőztetsz a szemeddel, pfúj, de elég az hozzá, apa egyik öröme a marhahúsleves és a velő, ezért aztán legtöbbször ez kerül vasárnap az asztalra, de az én kedvencem az újházi tyúkhúsleves, ami csak akkor készül, ha levágunk egy tyúkot, illetve ha apa levág egy tyúkot, mert anya sajnálja őket, ezért ezt is apa végzi, ezt a kivégzést, ahogy ő mondja nevetve, mikor késsel a kezében elindul hátra az ólakhoz, és öt percen belül már hozza is a kis pléhtányért a friss vérrel, és a vértől csöpögő, fejetlen baromfit, mert ebben is igazi profi, mert tényleg ő a közösség oszlopos tagja, mindent elintéz, gyorsan, mint a csirkék lenyakazását, és az emberek felnéznek rá, ráadásul ez, hogy oszlopos tag, na, ez szinte szó szerint is igaz, ugyanis a színikörünket is támogatja, illetve egy üzletember barátjával legyártatta nekünk a teljes díszletet az évzárós előadásunkhoz, benne azzal a két pehelykönnyű szivacsoszloppal együtt, amit én odaképzeltem apa hóna alá, mert amikor anya felolvasta azt a bizonyos újságcikket, hogy oszlopos tag, meg minden, hát megjelent a lelki szemeim előtt ezzel a két oszloppal, amint belép a suli kapuján, na, de nem ez a lényeg, hanem tulajdonképpen a készülődés, mert annak ellenére, hogy anya egy kissé ideges szokott lenni vasárnap reggel, azért ez másfajta idegeskedés, ahhoz hasonló, mint a húsvéti vagy a karácsonyi, éppen csak nagymosás nincs meg nagytakarítás, de azért illik rendet rakni a lakásban, szokta is mondani apa, hogy kár a nagy felbolydulásért, és miért nem előző este készülünk el mindennel, mint a zsidók a szombatra, hogy már pénteken este végeznek a munkával, mert szombaton a hitük szerint még főzni sem szabad, sőt mosogatni sem, és mi is miért nem ezt tesszük szombatonként, hiszen a Szentírásban is ez áll, hogy a hetedik napon az Úr megpihent, és akkor már csak teríteni kellene, sőt a megterítést is letudhatnánk már szombat este, vagyis néha ilyen butaságokon megy a szóváltás, meg hogy apa folyton azzal jön, a húsleves finomabb, ha egy éjszakán át a hűtőben áll, mert úgy jól összeérnek az ízek, és másnap délben csak fel kell melegíteni, de hát nem ért ehhez apa, ezek ilyen női dolgok, ebben mi vagyunk a jók anyával, és ezt a szombati előkészületes dolgot apa majd minden alkalommal kifejti, és anya azonnal replikázik, hogy ezt az otthonteremtést, ezt csak bízza ránk, lányokra, és ilyenkor cinkosan rám néz, szinte már kacsint is, én meg cinkosan visszapisolygok, apának meg nincs ehhez semmi hozzáfűznivalója, megvonja a vállát, és ha nyár van, hát kiül a verandára újságot olvasni, vagy a laptoppal közösséget építeni, meg imidzset, ahogy ő mondja, mert ez is a munkájához tartozik, de azt állítja, ez nem munka, ez a posztolgatás a közösségi oldalakra, ráadásul csak vasárnaponként ér erre rá, szóval ezek a kis, apró viták vagy inkább évődések tíz perc alatt lefutnak, és elkezdődik ez az izgalommal vegyes idegeskedés, ami a porszívózást, felmosást kíséri, meg a tyúk vagy csirke levágását, ha éppen úgy adódik, és most mindezt megspékelte anya ezzel a krumplitöréssel, ami igazán nagy dolog, nő a májam a büszkeségtől, ahogy nálunkfele mondják, de a lényeg, hogy most már minden az asztalon, csak egy pár apróság hiányzik még, például a savanyúság, ami ez alkalommal biztosan sült paprika lesz, mert a franciasalátában már ott az uborka, és miközben anya a kamrában tesz-vesz, hát apa egyszer csak rám néz, hosszan, bele egyenesen a szemembe, és közben anya után kiált a kamra irányába, hogy ne segítsen-e, de anya nem válaszol, közben meg apa végig engem néz, mire én hirtelen elfordulok, és ahogy rendezgetem a terítéket, tudom, hogy továbbra is szemmel tart, és én ettől a nézéstől valahogy úgy érzem, mintha nem jól csinálnék valamit, talán nem fektettem rendesen egymás mellé az eccájgokat, nem elég párhuzamosak, vagy mi, aztán halkan megszólal, mintha egy titkot mondana, vagy mintha egy temetésen suttogna, hogy egészen nagy lány lettem már, milyen ügyesen terítek, és hogy csinosan áll rajtam ez a ruha, amit viselek, ugye anyuval vettük, de inkább nem válaszolok, hanem anya után megyek a kamrába, hátha le kell adogatnia valamit a kamra felső polcáról, például aprósüteményes tányérkákat, vagy valami csokorba kötött szárított fűszert, de mindegy is, nagyon éhes vagyok már, ráadásul aznapra valamit megdumáltunk  barátokkal, hogy találkozunk a templomkert sarkánál, ráadásul, ha szép az idő, anya a vasárnapi ebéd után mindig szól, valósággal sürget, hogy menjek csak, menjek, mert ilyenkor szokták takarítani a belső szobát, ahova én be sem tehetem a lábam, és a takarításnál sem lehetek jelen, azt mondják, nem nekem való munka, kicsi vagyok még ehhez, és amikor anya elküld a háztól, furcsán csillog a szeme, meg mintha kissé kipirult volna az arca is, apa is izgatottnak látszik, lerí az arcukról, hogy bonyolult dolog az a takarítás, amit valamiért apa nem tart munkának, mint a lakás rendbe szedését meg a főzést, és közben a szája sarkán valami kis mosolyféle bújkál, most már az ő szemei is csillognak, és le sem véve a szemét anya arcáról, azt kérdi, nem segíthetnék-e most már én is, de anya lepisszegi, hogy: na de András, és elkomorodik, de apa megfogja a kezét, így aztán visszatér a pír az arcára, és már meri is a tányérokba a forró levest, főtt zöldségeket és a grízgaluskát, mindenki szed majd magának mindenből és amennyit akar, és a hideg hozzávalók seperc alatt ehetőre hűtik a levest, és amíg hűl, addig majszolgatjuk a friss zsömlére porciózott franciasalátát, és közben arra gondolok, hogy mi lesz a desszert a vasárnapi ebédhez, mert a vasárnapi ebédhez mindig desszert jár, hétköznapokon nem, hétköznapokon az ebéd is más, olyankor, ha lehet, a húst is kerüljük, mintha nagyböjt volna, sőt hétköznapokon az evés is olyan holtkomoly, mintha egy halotti toron volnánk, gyakran nem is eszik együtt a család, de azért arra odafigyelünk, hogy olyankor se üljön senki egyedül az asztalnál, például ha apa későn ér haza, valaki, legtöbbször anya leül, és apa csendben eszik, kikérdezi anyát az itthoni dolgokról, de a vasárnap az más, ilyenkor mind együtt vagyunk, és az asztali áldás után szinte nekiesünk az ebédnek, de előtte anya ollóval petrezselyemzöldet vág a leves tetejére, mindenkinek annyit, amennyit kér, apának például csak két csipetnyit, mert apa egy kis bicskával csípős paprikát karikáz a levesbe, leheletfinom kis szeletkéket, és miközben a levest kanalazza, hát bele-beleharap a maradék paprikába is, amitől persze gyöngyözni kezd a homloka, meg köhög, láthatóan szenved, mégis csinálja, de hát ő tudja, én mindenesetre csak egy kis borsot szoktam a leves tetejére szórni, meg tennék rá sót is, mert mostanában sósan szeretek mindent, de nem merek, mert egy alkalommal, mikor megsóztam a levest, apa megragadta a csuklómat, és hirtelen megfagyott a levegő, és anya is letette a kanalat, várta, mi lesz, én is vártam, mi lesz, és nagyon megijedtem, mert apa úgy fogta a karomat, mint a satu, belenézett a levesébe, mintha valami érdekeset látna benne, majd a szemét fel sem emelve a tányérról, azt kérdezte, hogy szerintem az anyám sótlanul főz, vagy mi van, ráadásul olyan hangon, mintha kijelentene valamit, nem vitte fel a mondat végén a hangot, nem tett kérdőjelet, ettől még ijesztőbbé vált az egész, de aztán hirtelen elengedte a kezem, és bocsánatot kért, na szóval ezért inkább nem sózok, de a leves így is isteni, és amikor kanalazom, máris az jár az eszemben, vajon mi lesz a desszert, mert a desszert, az mindig meglepi, anya soha nem árulja el előre, mit készített elő, két hete például egy-egy szelet dobostortával lepett meg minket, az a kedvencem, és apa kedvence is, de most valamiért inkább egy szép eklert ennék, tikkadoznék a vaníliás porcukortól, édes hab töltené meg a szám, és belemélyeszteném a fogam a karamellszirupos süteménybe

‍