városnézés

„mindenki senkije mindenkinek”
(Magashegyi Underground – Metróhuzat)

látod, itt ez a város, azt hazudjuk róla,

hogy szép, így próbáljuk megszeretni,

de ez messze nem elég, mert itt nincsenek

évszakok, csak a gyorskajáldák hevítik fel

az utcasarkokat, beivódik minden ruharáncba

a shawormaszag, és onnan tudod,

hogy tavasz kéne jöjjön, hogy vakondok

túrják fel a járdát, és feltörik a köveket,

és a kövek meg feltörik a lábad, tehát

a vakondok megtagadják lépteid,

és így hogyan is érhetnéd utol a holnapod,

mert ebben a városban rég nem a hó hull,

csak házakról a régi homlokzatok,

mert csak a kocsmákhoz lehet itt viszonyulni,

elhalkultak a szobrok alatti futó borozások,

átsietések a hídon, és az üvegszemű horgászok

türelmét tanulod, öreg alkoholistákat

álmodsz magadnak, akik majd elmesélik,

hogy minden éjjel háromkor lesegítik

mátyást a lováról és elviszik a templom

mellé pisilni, ehhez kell viszonyulnod,

ahogy tenyereket álmodsz magadnak,

hogy legyen amit elengedned,

ahogy kapcsolatokat álmodsz magadnak,

hogy legyen amit megtagadnod,

mert ritkulnak a köszönések

és ritkulnak a telefonhívások,

mert ez a város óvatosan becsorog zsebeidbe,

hogy simogasson, és te ilyenkor mindig

azt hiszed, hogy a telefonod rezeg,

látod, így üzen neked, így terjeszkedik,

így tanulja meg az arcodat,

és hazásat játszik veled,

mert közötök van egymáshoz,

mint leheletednek buszok

ablakán lecsapódó párához,

és ez is egy otthon, a kapaszkodás,

a jegyellenőrök szájszagával

egy ütemre lendülni, és megtanulni

azt, hogy bárhová is indul

a járat, ez a város végül úgyis

elcipel magával, hogy megmaradjatok

egy fényképállvány elvakuzott álmaiban.