.svg)
Amalia Crișan: Vörös táj
Óda
kit hányattattak sárga tengerek
s ha nem jövök hát úgy leszek beteg
és kényszerít dadogni most az agy
mit mondanék hogy kedvesem maradj
kerestem hogyha van hát kell nekem
halál futás és más mint szerelem
de visszaköptek vájottsós habok
s előtted ülve bunkón hallgatok
e némaságomat bocsásd te meg
helyettem is bogozd ki nyelvemet
olyat mitől pirulni kell tudok
gerinceden szavakra kajtatok
leszek tölcsér és csurgatom beléd
egyíz szavak leömlő tengerét
az árt mi engem hányt és ringatott
hogy megtudhasd honnét való vagyok
s nyugalmamat veled ebédelem
ha felfogadsz hogy lennél védelem
szakadjon el fonál határ a gát
és hozza semmi ringató magát
mi Síva dobban csillagok fölött
ledobva százat engem így köpött
s az égiek mind rábólintanak
harag ma nincs e frigyhez nem tapad
csak egyetértés féktelen erőm
szelíd tusában állítsd fékezőn
s álljak bár álványod mellett a polc
legyen hogy néha még reám hajolsz
a tér kinyit ma lenni részesed
itatva űrrel egyre részegebb
Bújócska
Sósan pezseg az ég.
Kristály alul a tenger.
Választ a fénybe küldenék.
Meztelen sziklán fekszel.
Sosem értünk idáig.
Ebből a sziklából lettünk.
Elszállnak a felhők.
Ők a bőrünk, a testünk.
Nem tudjuk, mi lesz tegnap.
Mintha nem is történne.
Repedések közt rezdül
hólyagos sziléne.
Átáztak a sziklák.
Gurulunk, könnyű cseppek.
A napot elhajítják
és nyílnak fényesebbet.
-
ó, ha kulcsom lenne hozzátok
kék-zöld távlatok!
ebből a ládából elővarázsolnék
egy háromszöget
jáspis élekkel mint a serpenyőben
hajnali rántotta széle
az égre helyezném és átugrálnék rajta
az angyaloknak ilyen ugrókötelet
adnék hogy egy mennyei kévén
földre szálljanak
és a földi magvakat
ezen át
repítsék parittyával az égre
akkor lenne egy égi fa
melynek ágai idehajlanak
és íz idelent amely
túl a zenit fölött szárnyal
egy repülő tó
kinyújtott levelekben
végtelen világú ember
talán te is ott kóborolsz?
építek egy lépcsőt
térdmozdulatokkal
azzal a hullámokra
leereszkedhetsz aztán
himbálózhatol
-
mi van még? van egy
láthatatlan vízszintes vonal
és aztán belül még egy
amelynek mögötte
egy másik te állsz és nézel
a vízszinteseken keresztül
erre az örökre
átáramló hídra.
végigsétálsz az íven
aztán te is teremetesz.
ahogy én a távlatot
te kinyitod szívem
benne egy vörös tengert
találsz egy nagy kagylóval.
spirálokban áram
és staccatoban sóhaj.
hallgatsz aztán alámerülsz
egy gyöngy most elgurult.
csigalabirintus útjain
egyre befele hullt
míg legközépen megint
egy űr van és a tenger
egy nyílás ahonnan
a szemed kitekint
és láthatod amint
fürkészlek a parton
zöld-kék távlatokban
a hídon túl levélen
vízszintes vonatokban.
nem vagy ott? hol vagy?
kérdem és elérem
a helyet ahol álltál.
most látlak amint zuhansz
végtelen térből végtelen pontba
integethetsz vonalon túlra.
-
Jó neked? Jó nekem?
szemközt nyíló palotákból
nézem nézed fellegem.
üzenünk. az útja lángol.
te gyöngyöt, én vonalat.
feljön a hajnali nap.
zuhanni kezd, hűlni akarjon
mosott hold ül ki alkonyatkor.
cseréltünk. te tudod az utat.
ha visszamennék, te vezetsz.
és én tudom a távlatot
ha megint laknád ami volt,
végtelened, valahol
összeállt, kezemben maradt
kontúrként. kéred kulcsodat?
ismered? akarod? üres.
-
Most mind a ketten zuhanunk.
Egy utcán esik az eső.
Álmodunkban találkozás.
Emberek sincs. Busz se jő.
Már a zöldben vagyhatok.
Már a pontban verekszel.
Félig szétváltunk és itt
félig elérhetve ott.
Én elengedem vonalad.
Te átöleled vállamat.
Ujjaim gerinceden.
Közben spirálban gurulsz.
Valahol… valahogyan…
összeérünk? biztosan
beékelődve közém
és a szél közé fekszel.
Utolsó ölelés. Szép vagy.
Leszek még? talán. egyszer.
-
Feltaláljuk megint az idő vonatát
egy ideát utazik és jön egy odaát
csigaházamból kifelé
a spirált egyre tágítod
én nyitogatom palotád
minden falat megnyitok
négyszögek közt és körök
között fut egy ütemmel
– sose hull ki, egy-örök
itt mindig vagy és itt vagyok –
közös nyelvünk a tenger
-
ameddig nincs addig ő
mikor van akkor cipő
kar hát nyak haj mozdulat
aztán telik az idő
van együtt ivott tea
alján egy kevés maradt
