Váratlan ajándék 1975-ben

Egy fiatal finn nyelvészprofesszor ambíciójának volt köszönhető, hogy 50 évvel ezelőtt finn lektor érkezett a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékére. Ennek egyébként maga a professzor sem volt tudatában, nekünk pedig itt, Kolozsváron ilyesmi meg sem fordulhatott a fejünkben. Ahogy a 20 éves évfordulón egy vele készült interjúban elmondta, a kezdeményező Lauri Lindgren a turkui egyetem professzora volt. Nehezen hihető, és a szakmabeliek köréből is kevesen emlékeznek rá, hogy a ’60-as és a ’70-es évek a nyelvészet fényes időszaka volt Romániában: élt még az előző nagy nemzedék (I. Iordan, Al. Rosetti, Al. Graur, B. Cazacu), és nemzetközileg is ismertté vált a jórészt külföldi egyetemeken iskolázott fiatalok nemzedéke (S. Marcus, Em. Vasiliu, C. Poghirc, V. Rusu). Nekik volt köszönhető, hogy 1966-ban Bukarest lehetett a színhelye a nyelvészek világkongresszusának, és hogy a következő években rendszeressé vált Sinaián a nyelvészek nemzetközi nyári szemináriuma. Ezeken a rendezvényeken építette kapcsolatait a fiatal turkui nyelvész, aki a romanisztikára, az újlatin nyelvekre szakosodott, románul is megtanult. 1973-ban nevezték ki a romanisztikai intézet vezető professzorának, és hogy a román kapcsolatait erősítse, levélben fordult az akkori oktatási miniszterhez, Mircea Malițához, javasolta, hogy az általa vezetett intézetben hozzanak létre román lektorátust. A román fél ezt kedvezően fogadta. Lindgren professzor bizonyára nem is gondolt arra, hogy – mivel a kölcsönösség előírta – valamelyik romániai egyetemen finn lektorátusnak is létre kellett jönnie. A román minisztérium elsősorban a bukaresti egyetemre számíthatott, mint ahogy ebben az időben a magyarországi vendégprofesszorok is Bukarestbe kerültek. A finnek azonban ragaszkodtak Kolozsvárhoz, tudták, hogy itt egy évszázadra visszanyúló előzményei vannak a finn nyelv és a finnugor nyelvészet oktatásának, és hogy a magyar szakosok képzésében erre mindig gondot fordítottak. Tudomásom szerint különösen Mikko Korhonen professzor volt ennek szószólója, és neki volt szerepe abban is, hogy a magyar nyelvet beszélő, a hungarológiában jártas lektorok kerültek aztán Kolozsvárra.

A kolozsvári tanszéket, amely ekkor már közös volt az irodalom tanszékkel, a finn lektorátus meglepetésként érte, váratlan ajándék volt az akkor már szigorodó időben. Ajándék volt a fiatal, csinos, a vidámságában, nyitottságában nem tipikusan finn Irmeli Kniivilä érkezése. Mindenki megszerette, és vele ez a szeretet, a kapcsolat – mint a későbbi finn lektorokkal is – mindmáig megmaradt. A magyar szakosok négy évre zsugorított, kötelezően kétszakos egyetemi képzésében ekkor már kevesebb idő jutott ugyan a finn nyelvre, de Irmeli fel tudta kelteni a hallgatók érdeklődését, a tanszéken és a városban is egyre inkább otthonosan érezhette magát. Naponta ott volt velünk a tanszéken, és ez bizonyára fejtörést okozhatott a bennünket egyébként is folyamatosan megfigyelő belügyiseknek. A következő évben, 1976-ban, már velünk élte át a tanszék háborús időkbe illő veszteségeit: április elején halt meg Márton Gyula nyelvészprofesszor, júniusban Csehi Gyula professzor, aki az irodalomelméletet és az esztétikát oktatta, novemberben pedig V. Szendrei Júlia, a felvilágosodás kori irodalom fiatal oktatója.

A lektorok kiküldetése négy évig tartott, 1979-ben Irmelit Minna Savela váltotta, őt Anja Haaparanta. A legnehezebb időszakot, a ’80-as évek végét és az ugrást az „új világba”, Eira Penttinen élte át itt velünk. Missziónak tekintette kolozsvári kiküldetését: a finn nyelv, a finn kultúra követe volt, de segített nélkülöző időseket, szenvedő betegeket, szűkölködő családokat Kolozsváron és máshol is az országban. 1989-ben gyakorlatilag már nem volt szabad a hallgatókkal foglalkoznia, az utolsó hónapokban fizetést sem kapott. A találkozásait, kapcsolatait figyelő hatóság arra számított, hogy önként elhagyja állomáshelyét, visszautazik Finnországba, és ezen az alapon magát a lektorátust is meg lehet szüntetni. Talán azért is, mert egykorúak voltunk, hozzánk családilag is közel került. Az akkori ellátási nehézségek közepette gyakran volt vendégünk, több alkalommal kirándultunk Körösfőre, és néhányszor a Székelyföldre is eljött velünk. Folyamatosan biztattam, hogy tartson ki, bár azt nem lehetett tudni, meddig és miért kell kitartania. 1989 végén úgy döntött, feladja, és a téli szünet után már nem jön vissza Kolozsvárra.

Aztán 1990 januárjában már tanszékvezetőként üzenhettem, hogy jöjjön vissza, nagyon várjuk, szükségünk van rá. Már a 2. félévtől megszaporodott a hallgatói létszám, ősztől visszaállítottuk az ötéves képzést, megnövekedtek a finn kapcsolatok, a finnországi képzés lehetőségei. Mikko Korhonen professzor is meglátogatott bennünket egy kisebb minisztériumi küldöttséggel. Azok után, hogy 1990 őszén akadály nélkül indulhatott el a képzés a néprajz szakon, vérszemet kaptunk, és látva azt is, hogy 1991-ben minden előzmény nélkül norvég mellékszak indult a karon, megkérdeztem a dékánt, Liviu Petrescut, akivel az 1964-es évfolyam végzőseiként diákkorunk óta jó barátságban voltunk, miért ne indulhatna finn szak is második (minor) szakként, amikor már 17 éve működik a finn lektorátus. Ő is úgy látta, ez rajtunk múlik, ennek nem lehet semmi akadálya. Eirának éppen akkoriban járt ugyan le a kiküldetése, de érkezett helyette a következő lektor, a szakmai pályáját itt kezdő, nagyon lelkes Sanna Lähde. És 1992 őszétől a finn lektorátus már a finn szakos képzés bázisa lett, második szakként bármelyik főszak hallgatója választhatta a finn nyelvet és irodalmat. És jelentkezőkben nem volt hiány. Ehhez gondoskodni kellett az oktatói létszám fokozatos bővítéséről, rendre kiépült a finn tanszéki munkacsoport már fiatal itthoni magyar oktatókkal a finn lektor mellett.

1994-ben, amikor a belső fejlesztés eredményeképpen újra önállósulhatott az irodalom tanszék, az intézményi egyensúly érdekében úgy döntöttünk, a finn oktatói csoport ebben a tanszéki keretben marad, a néprajz pedig a nyelvészetiben, a magyar nyelv és kultúra tanszéken. Én ezt vezettem tovább, így különösebb szerepem nem volt a finn szakos képzés fejlesztésében, abban, ahogy ez Molnár Bodrogi Enikő vezetésével, finn lektorok további közreműködésével teljes képzési spektrummal fő- és mellékszakként illeszkedett be a bölcsészkar képzési rendszerébe. Az is igaz viszont, hogy ennek már nem sok köze volt ahhoz, amit a finn a magyar szakosok képzésében korábban jelentett.

‍