Vályogtéglahattyúfa

Kali Ágnes elképesztően fiatal (elsőéves egyetemi hallgató a teatrológián), versei viszont egy olyan személy hangján szólalnak meg, akivel négyéves koráig – ahogy ezt Weöres Sándor is konstatálja saját élete mellett állingálva – minden lényeges megtörtént. Megtörtént, persze, kivel nem, a költészet ahhoz kell, hogy ezt észrevedd és megossz belőle valamit a többiekkel. Ha dolgozol vele, az anyaggal, az anyagoddal, nyitva maradsz, és látod, hogy nemcsak megtörtént, hanem újra meg újra azt csinálja veled, másokkal: történik. Mondjuk a Pilinszky-féle vágóhidak melege, amihez Kali Ágnesnél a másvilági elvonó és a kutyafalka társul. El, csak el ebből az emberi maszatból.
A versekből nem megtudok valamit, hanem meg tudok érezni valamit. Ez az érzés nem ellentéte a tudásnak, a tudás benne van az érzésben. Kali Ágnes verseiben ezt látom, ezt érzem: van bátorsága tudni, kíváncsinak lenni. Nem félti szívét attól, hogy meglássa az anyagot: az embert, a tetteit, félelmeit, meneküléseinek útvonalait. Nem menekül bájoska prüntyögésbe, pedig az újra meg újra tuti női stratégia. Kali Ágnesnek van szava az émelygésre.
És van invenciózus humora: a dolgokat nem egymás ellen hajszolja vagy rendezi egy tudós agresszív rendmániájával ellentétes kategóriákba, nem, Kali Ágnesnél a fehér gyilkol, az angyal vetél, és a szeretve szeretett ember, aki érthetetlenül elárult éppen, na erre mondja a versben: „te vályogtéglahattyúfa”.
Ezt most megtanulom. Te vályog­téglahattyúfa.