Váltás

Mohau Modisakeng: Átkelő (videóinstalláció)

Boeing 737

amikor megtudtam, hogy repülővel fogok utazni

első reakcióm az volt hogy repülőőőveeeel de hát miért aztán mégis

valami olyan érzés kerített hatalmába amelyet azt hiszem óvodás korom óta

nem éreztem

a kíváncsisággal megspékelt türelmetlenséget már olyan régóta nem ismertem

hiszen helyét átvette a nyugtalanság és a kíváncsiság is képmutatássá alakult át

főként ha szakmai feladataimnak kellett eleget tennem azt mímelve hogy mindenhez értek

bár azt szokták mondani semmi nem vész el csak átalakul mint a közhelyek

utálok az éjszaka közepén felkelni

az arra való hogy az ember akkor feküdjék le

természetesen fölkeltem mert szükséges hamarabb ott lenni

hogy a bejelentkezés pillanatától engedelmeskedhessünk egy száraz

légkondicionált tranzitzóna saját törvényeinek ahol az utóbbi két év történéseinek

hatására meg amúgy is az általános bizalmatlanság miatt két géppuskás alak

nagyon frissen és barátságosan lézengett az ajtók előtt nem kis undort keltve Z. barátomban

nem szabad félnünk a fegyverektől ha csupán három órát aludtunk és mínusz tizenkét fok van

a repülőtér büféjénél kisebb vagyonba kerül a kávé ugyanakkor a folyadékok mégiscsak kétszeres

tranzitzónában vannak a repülőtéren és a beleinkben

a kijárat és a repülőgép közötti távolság leküzdésére

autóbuszokat küldenek az utasok számára nehogy már mindenki a kifutópályákon lézengjen

még véletlenül eltalálja egy barátságos géppuskás hiszen csakis azért jöhetett

a kolozsvári repülőtérre hogy gyanús sétálásokat hajtson végre a kifutókon

esetleg gyanús tárgyakat csempésszen föl a repülőgép utasterébe

nem volt tudomásom arról sem hogy a repülők lépcsője egy külön kis autószerűség

ilyesmiket képzelhettek a francia szürrealisták a húszas években

Z. barátom előre figyelmeztetett hogy a felszálláskor lesz a legfurcsább és

nehéz elmagyarázni mit érez olyankor az ember de sikeresen elmesélte

körülbelül olyan mintha a gyomrod és egyéb belső szerveid belülről hozzátapadnának a hátadhoz

és a fenekedhez nekem roppantul nehéz volt elképzelni hogy milyen lehet a belső fenekem

kétségtelenül újabb élményanyaggá válhat egy megírásra váró vershez

a repülőgép eleinte úgy kerengett az óriási területen mint egy kiérdemesült autóbusz

aztán pillanatokon belül elöntött az az érzés amire türelmetlenül vártam

majd néhány másodperc múlva

valaki belém nyúlt és megfogta a szívemet Z. barátom mellettem elfintorodott

finoman nyögött egyet majd megköszörülte a torkát

a szívemet tovább szorította valami elementáris erő

odalenn más értelmet nyertek a domborzati formák

Z. barátomnak hirtelen lázas mutogatásba kezdtem amikor a felszakadozó felhők alól

előbukkantak a fogarasi havasok tetejükön jó vastag márciusi hóval s míg otthon tél volt

a negoiu és moldoveanu csúcsaira sütött a nap

Airbus A320

a visszafele tartó úton immár magabiztos utasként vizionáltam a felszállást

a troposzféra és a sztratoszféra minden képmutatásomat és nyugtalanságomat

eltörli hiszen minden felszállásban ott a tudat hogy tízezer méteren bármikor lezuhanhatsz

eszembe jutott az is amikor A.-nak magyaráztam

hogy ha tudnám hogy holnap meghalok akkor volna kipipálni való

a listámon amit még életemben megtennék de ettől függetlenül nem sajnálnám

mert kétezertizennyolcban az ipszilon generáció hiába áll

speciális hópelyhekből ha nem lesz belőlük hóvihar

a felszálláskor besötétedett és a repülőgép szárnyán villogó fény bele-belevilágított

a csapadékba

felvillanó lehetőségek egy elsötétült világban

a fogarasi havasok nem látszottak de láttam amint alattunk kitisztul

leszálláskor a légikísérők mechanikus hangja figyelmeztetett

hogy turbulenciára számíthatunk

köszönöm a földön is folyton ezt érzem

nem tudtam eldönteni félnem kellene vagy élvezni

hogy száguldok a sötét semmiben

az introspekció is tranzitzóna drága kávé gépfegyver és hideg

ha holnap meghalnék valószínűleg hazaérve

foglalnék magamnak egy repülőjegyet

Háromezresek

mindig is tudtam hogy velem van a baj

megmagyaráznám magamnak mit miért magyarázok meg magamnak

tehát ülünk egy fekete peugeot-ban ez még nem is lenne baj

ülünk három romániai magyar és egy piemonti olasz

ketten tudnak olaszul a másik kettő csak érteget viszont bólogatni   és latin hasonlóság alapján a románból következtetni lehet

olasz sofőrünk egy igen híres tó partján vezet

amely két nyugat-európai ország területén fekszik

a tó felső része maga az imaginárius

az ipszilon alakú elérhetetlenség az orrom előtt lebegő mézesmadzag

amely akkor kerül legközelebb az orrom alatti finom pihebajszokhoz

amikor az arona és stresa közötti kanyarban megpillantom    a háromezreseket

június elseji hófoltokkal szabdalt távoli cirkuszvölgyeik messziről kitűnnek

a híres tó melletti zöldövezetek közül de talán mégis egyetlen pixelben tömörítik egy másik ország

egész történetét

megtanult látványát

és a tudatalattim cirkuszvölgyeit ahol abban a pillanatban     megindult a lavina

mindig is tudtam hogy velem van a baj

magyarázom gondolatban verem agyon magam

az önostorozásért de hát ki a fene nevelt arra hogy élvezzem a pillanatot a tinimagazinok vagy a tévé

esetleg úgy kéne fogalmaznom hogy nem a pillanatot kellene élvezni hanem

meg kell elégednem azzal amim van és örüljek neki sose gondoljak nagyobbra

ne kívánjak magamnak többet ne legyenek vágyaim hiszen úgysem teljesülnek

itt a végeken

az arona és stresa közötti kanyarban vannak a háromezresek csúcsai

egy olyan országban ahova sosem jutok el

a vágyaim és a cirkuszvölgyek között mindig negyven kilométer lesz amelyet átszel a kék hullámzás

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, a BBTE Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.

‍