Mohau Modisakeng: Átkelő (videóinstalláció)
Boeing 737
amikor megtudtam, hogy repülővel fogok utazni
első reakcióm az volt hogy repülőőőveeeel de hát miért aztán mégis
valami olyan érzés kerített hatalmába amelyet azt hiszem óvodás korom óta
nem éreztem
a kíváncsisággal megspékelt türelmetlenséget már olyan régóta nem ismertem
hiszen helyét átvette a nyugtalanság és a kíváncsiság is képmutatássá alakult át
főként ha szakmai feladataimnak kellett eleget tennem azt mímelve hogy mindenhez értek
bár azt szokták mondani semmi nem vész el csak átalakul mint a közhelyek
utálok az éjszaka közepén felkelni
az arra való hogy az ember akkor feküdjék le
természetesen fölkeltem mert szükséges hamarabb ott lenni
hogy a bejelentkezés pillanatától engedelmeskedhessünk egy száraz
légkondicionált tranzitzóna saját törvényeinek ahol az utóbbi két év történéseinek
hatására meg amúgy is az általános bizalmatlanság miatt két géppuskás alak
nagyon frissen és barátságosan lézengett az ajtók előtt nem kis undort keltve Z. barátomban
nem szabad félnünk a fegyverektől ha csupán három órát aludtunk és mínusz tizenkét fok van
a repülőtér büféjénél kisebb vagyonba kerül a kávé ugyanakkor a folyadékok mégiscsak kétszeres
tranzitzónában vannak a repülőtéren és a beleinkben
a kijárat és a repülőgép közötti távolság leküzdésére
autóbuszokat küldenek az utasok számára nehogy már mindenki a kifutópályákon lézengjen
még véletlenül eltalálja egy barátságos géppuskás hiszen csakis azért jöhetett
a kolozsvári repülőtérre hogy gyanús sétálásokat hajtson végre a kifutókon
esetleg gyanús tárgyakat csempésszen föl a repülőgép utasterébe
nem volt tudomásom arról sem hogy a repülők lépcsője egy külön kis autószerűség
ilyesmiket képzelhettek a francia szürrealisták a húszas években
Z. barátom előre figyelmeztetett hogy a felszálláskor lesz a legfurcsább és
nehéz elmagyarázni mit érez olyankor az ember de sikeresen elmesélte
körülbelül olyan mintha a gyomrod és egyéb belső szerveid belülről hozzátapadnának a hátadhoz
és a fenekedhez nekem roppantul nehéz volt elképzelni hogy milyen lehet a belső fenekem
kétségtelenül újabb élményanyaggá válhat egy megírásra váró vershez
a repülőgép eleinte úgy kerengett az óriási területen mint egy kiérdemesült autóbusz
aztán pillanatokon belül elöntött az az érzés amire türelmetlenül vártam
majd néhány másodperc múlva
valaki belém nyúlt és megfogta a szívemet Z. barátom mellettem elfintorodott
finoman nyögött egyet majd megköszörülte a torkát
a szívemet tovább szorította valami elementáris erő
odalenn más értelmet nyertek a domborzati formák
Z. barátomnak hirtelen lázas mutogatásba kezdtem amikor a felszakadozó felhők alól
előbukkantak a fogarasi havasok tetejükön jó vastag márciusi hóval s míg otthon tél volt
a negoiu és moldoveanu csúcsaira sütött a nap
Airbus A320
a visszafele tartó úton immár magabiztos utasként vizionáltam a felszállást
a troposzféra és a sztratoszféra minden képmutatásomat és nyugtalanságomat
eltörli hiszen minden felszállásban ott a tudat hogy tízezer méteren bármikor lezuhanhatsz
eszembe jutott az is amikor A.-nak magyaráztam
hogy ha tudnám hogy holnap meghalok akkor volna kipipálni való
a listámon amit még életemben megtennék de ettől függetlenül nem sajnálnám
mert kétezertizennyolcban az ipszilon generáció hiába áll
speciális hópelyhekből ha nem lesz belőlük hóvihar
a felszálláskor besötétedett és a repülőgép szárnyán villogó fény bele-belevilágított
a csapadékba
felvillanó lehetőségek egy elsötétült világban
a fogarasi havasok nem látszottak de láttam amint alattunk kitisztul
leszálláskor a légikísérők mechanikus hangja figyelmeztetett
hogy turbulenciára számíthatunk
köszönöm a földön is folyton ezt érzem
nem tudtam eldönteni félnem kellene vagy élvezni
hogy száguldok a sötét semmiben
az introspekció is tranzitzóna drága kávé gépfegyver és hideg
ha holnap meghalnék valószínűleg hazaérve
foglalnék magamnak egy repülőjegyet
Háromezresek
mindig is tudtam hogy velem van a baj
megmagyaráznám magamnak mit miért magyarázok meg magamnak
tehát ülünk egy fekete peugeot-ban ez még nem is lenne baj
ülünk három romániai magyar és egy piemonti olasz
ketten tudnak olaszul a másik kettő csak érteget viszont bólogatni és latin hasonlóság alapján a románból következtetni lehet
olasz sofőrünk egy igen híres tó partján vezet
amely két nyugat-európai ország területén fekszik
a tó felső része maga az imaginárius
az ipszilon alakú elérhetetlenség az orrom előtt lebegő mézesmadzag
amely akkor kerül legközelebb az orrom alatti finom pihebajszokhoz
amikor az arona és stresa közötti kanyarban megpillantom a háromezreseket
június elseji hófoltokkal szabdalt távoli cirkuszvölgyeik messziről kitűnnek
a híres tó melletti zöldövezetek közül de talán mégis egyetlen pixelben tömörítik egy másik ország
egész történetét
megtanult látványát
és a tudatalattim cirkuszvölgyeit ahol abban a pillanatban megindult a lavina
mindig is tudtam hogy velem van a baj
magyarázom gondolatban verem agyon magam
az önostorozásért de hát ki a fene nevelt arra hogy élvezzem a pillanatot a tinimagazinok vagy a tévé
esetleg úgy kéne fogalmaznom hogy nem a pillanatot kellene élvezni hanem
meg kell elégednem azzal amim van és örüljek neki sose gondoljak nagyobbra
ne kívánjak magamnak többet ne legyenek vágyaim hiszen úgysem teljesülnek
itt a végeken
az arona és stresa közötti kanyarban vannak a háromezresek csúcsai
egy olyan országban ahova sosem jutok el
a vágyaim és a cirkuszvölgyek között mindig negyven kilométer lesz amelyet átszel a kék hullámzás
Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, a BBTE Hungarológiai Doktori Iskola hallgatója és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik.