Valóság és valóság

Weöres Sándor mondta volt: a vers formailag auditív. Ehhez kapcsolódva jelentettem ki merészen, néhány évvel korábban: a történelem formailag auditív.
Nem tudom, mit szólnak mindehhez a szakavatott történészek, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a teljesebb igazságot már nem lehet szakkönyvekből, enciklopédiákból, a világháló témába vágó oldalairól megismerni, hanem csakis abból, ahogy erről élő szóval egyesek, idősebb kortársaink szólani tudnak.
Azonban az élő szóval elmondott történelem „átfutási ideje” a mai világ ritmusához képest több mint lassú, olyannyira lassú, hogy már-már egy helyben áll, oly lassú, hogy a történelemre való figyelés már nem egy folyó szemléletének képét hívja elő, sokkal inkább egy hegyek között rejtőző tó világát, ahova csakis a legelszántabb zarándokok, a vakon merészek, a mindenen túl vagy minden előtt levők juthatnak el.
A valóság mellett ezért újra és újra létrejön egy másik, nem mindig párhuzamos valóság, amelyben más hangsúlyok vannak, másfajta világlátás, olyan szemlélet, ami nem csak a valódira, de az igazra is odafigyel.
Ilyen, sajátos világlátás tükröződik olyan regényekben, mint a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót, a Hollóidő, és korántsem mellékesen: ez a valóság tükröződik hitelesen, időnél maradandóbb ércességgel a most nyolcvan éves Szilágyi István szavaiban, gesztusaiban, hallgatásaiban.
Isten éltesse, ezért is!