Valaki rárúgta az ajtót (Versek)

 Valaki rárúgta az ajtót és kiment,

a ragyogás a bal agyfélteke körül

ugyanúgy nem érdekelte, mint az apja

vagy az anyja, mindketten könyvekbe bújtak

régen, vagy tegnap, az időt sem értette,

gyanakodva nézte: tényleg meghaltak-e,

ahogy a lépcsőházban mondta neki egy

szárnyakba öltözött lény még tegnap éjjel,

hogy eljön a pillanat, aminek neve

sincsen, és mégis bemutatkozik: halál,

udvarias, kitalál mindig valami

újat, kiszórja a leveleket, hallgat,

lesz-e valaki a lépcsőn ülve, aki

megszólítja magányában: ki vagy,

néma éj, hajnal, este, napközben csak rád

gondolunk, kék iringó gyökerét kenve

szemünkre – kimondod-e, hogy ki lehetnék?

‍

Szánjuk az időt, amit együtt töltöttünk.

A patakokat. Hogy rohantak lefelé.

Belerohadtunk a kérdezésbe: Isten,

mit terveztél aznap este? Közös imát

egy elhagyott romban? Menekülést másnap

reggel, kávét főzve a kotyogóban, míg

kicsordul a fekete lé végre, a nap

utolsó sugarára? Szánjuk a létet,

aztán hallgatunk, föld alatti hangunk

bugyborékolás, zene, nyomor. Gyönyörű

dolgokat terveztem én is, búcsúzóul.

‍

Szánjuk a múltat, amit elveszítettünk,

mert nem emlékszünk, mert a szüleink néma

szájáról nem olvashatjuk le, hogy angyalt

láttak a nagyszülők, a dédik, az ükök,

az angyalnak rettenetesen szép szárnya

volt, és meglegyintette őket hajnal

felé. Azóta szánjuk a múltat, mert nincs

senki, aki emlékezne: rettenetes

nem lenni. Szó sincs rá. Elfelejtett szárnyak

suhogása éjjel. Szánjuk az életünk.

‍