„Valaki a javamat akarja”

„A hazatérők szentimentalizmusa. Big Boy, gazdagabb a közmondásos amerikai nagybácsinál, vállon veregeti a nagyikat és a derék birkapásztorokat. (…) Csak a kocsmában, a forró tea mellett vallotta be meghatottságát. »It goes directly here«, mondta a mellkasára mutatva. Miféle ördög bújt bele, amikor nekiállt kergetni az idegen álmot. Egy dolog kikeveredni a szegénységből, és egy másik elárulni a jobbik énünket. A kocsma szélárnyékában láttam, amint ellágyulnak a vonásai, acélszürke szemének tekintete nyílt volt, és a nyelve úgy görgette az r-et, máshogy nem is tudná” (59.) – Ilma Rakusa narrátora kétségkívül a klasszikus jóakaró hangján szólal meg, ismeri az egymáshoz tartozás, együtt mozgás lépéseit: az őszinte kíváncsiság jegyében figyel meg és tesz fel kérdéseket. A Magány pergő errel magyarul 2023-ban jelent meg a Bookart Kiadónál Márton László és Tatár Sándor közös fordításában. Olyan elbeszélések gyűjteménye ez, amelyekben a számos nyelven beszélő és sok helyen élt, önmagára világpolgárként hivatkozó szerző¹ az állandóan változó tájak és jellemek egymásra hatását, az otthonhoz vagy épp annak hiányához való viszonyt tematizálja. A kötet kapcsán olyan kérdések merülhetnek fel, hogy miként lehet újat mondani az otthontalanságról, a gyökerekhez és akár a gyökértelenséghez való viszonyról, de a címben is kiemelt magány még inkább olyan motívumnak tűnik, ami az idők során nem kevésszer forgott fenn, és amiről ilyen módon, első ránézésre nagy kihívásnak tűnik beszélni.

A novelláskötet izgalmas aspektusa a narrátor egyéni szűrője: olyan pozícióból beszél, ami a sehová nem (vagy mindenhová) megrögzötten tartozást pozitív jelentéstartalommal tölti fel, ami ahelyett, hogy a találkozás csalódását szemléltetné, a székelykáposzta nehéz-parasztos ízéről tesz megfigyelést, vagy ahonnan nézve egy alvó, lezüllött vidék egyetlen fodrászlányában ismerhető fel a faluvezetésre való hajlam. Annak ellenére, hogy érzékeljük a másságát az általa megfigyelt tájakhoz és emberekhez képest, nem tűnik idegennek. Sok helyre van bejárása, és mindenhol jó modorral, de otthonosan mozog, rizottót vagy „ártatlan” spagettit főz, kertészkedik, történeteket hallgat, vigasztal, de készen áll arra is, hogy búcsúzkodás nélkül elhagyjon szobákat, otthonokat, városokat, hogyha a körülmények úgy kívánják.

Nem áll messze ez az atmoszféra a hétköznapok tapasztalatától, mégis megismételhetetlennek, kevesek által átérezhetőnek tűnik. Az egységes, mindenhol egyformán megnyilatkozó narrátor motivált az élvezetek keresésétől (ez lehet az idegen tájak látványa, az ételek, az illatok, a zene, de mindenekelőtt a találkozások), az őszinte segíteni akarástól, ami elég érzékennyé teszi arra, hogy az életutakat, lélektani motivációkat önmagán átszűrve láttatni tudja. Ugyanakkor mégis ez teszi valamelyest helyenként kissé naivvá is a novellákat: „Minden ereje elhagyta, mondja, ijesztően átlátható lett számára az élet: ma egyedül, holnap is egyedül; minden cél talmi és nevetséges. Nem, ellenkezem erre, igenis kíséri őt az angyal, ragaszkodik hozzá, hogy csináltassa meg a fogait, az ember nem hagyhatja el magát, Tomajban, ahol nagyobb a béke, mint bárhol másutt, különösen nem” (148.). Úgy tűnhet, hogy ez a pozíció kevesek kiváltsága, és mindig tettre kész és segíteni is tudó, önmagát és saját életét kézben tartó narrátort takar. Ennek ellenére nem hiányzik a történetekből az önreflexió, elbeszélőnk sok esetben a saját cselekvőtere szűkösségére is utalást tesz.

A kötetben vázolt jellemek és tájak nem archetipikusak. Annak ellenére, hogy a legtöbb esetben az életutak csak egy bizonyos szegmensét látja az olvasó, a szereplőket jól ismerő narrátor hajlamos rámutatni a szóban forgó események motivációira is. De Ilma Rakusa jól ért ahhoz, hogy mértékletes legyen a láttatás gesztusában: éppen csak annyira avat be, hogy mindez ne tűnhessen túlmagyarázásnak, a hiányzó epizódok által teremtett tér pedig líraivá teszi ezt a prózanyelvet. Olyan hézagok ezek, mint például a Marja, a Berlinben élő orosz nő küldetéstudata a Gangesz szegényei iránt; Darjába, a koljanszki fodrászlányba szorult ambíció egy unalomba fulladt, életörömöt és jóindulatot nem ismerő falu felvirágoztatására; a Dorsetbe hazatérő, az Egyesült Államokban sikeres üzletemberként működő Steve otthontalanságának forrása és a narrátorral való kapcsolatának sikertelensége.

Az általam korábban a kötet egészét tekintve egységesnek tételezett elbeszélő és a novellák további szereplői közti viszonyok első ránézésre sokfélék, nehéz metszéspontokat találni közöttük: találkozunk kamaszszerelemmel, aluljáróban megismert utcazenészpárossal, egykori szobatárssal, rokonokkal, gondoskodástól elidegenedett férfiakkal, sokra tartott barátnőkkel. Ami közös vonásnak tűnik, hogy narrátorunk megnyilvánulásaiban hasonló mintákat működtet, illetve az lehet az érzésünk, hogy az esetek nagy részében régre visszanyúló, erős szövetségek adják a bizalmas párbeszédek alapját.

Többféle interpretációt kínálnak a szereplőközi viszonyokat vizsgálva többek közt a férfi-nő dinamika ábrázolásmódjai. Mintha mind a narrátort, mind a néhány esetben a novellák címét adó férfiakat tekintve is az egymásra találás csak az ideiglenesség terében képződhetne meg. Két, egymástól nagyban eltérő interakciót ábrázoló és a végkifejletet tekintve is különböző példa lehetnek erre a Maurice és a Steve című novellák. A síüdülőtelepen megismert belga kamaszfiú, Maurice iránt táplált vonzalom erőteljes és nagy jelentőséggel bír, de csak az adott körülmények között tűnik intenzívnek, még akkor is, hogyha épp ezek a körülmények azok, amelyek ellehetetlenítik a kettőjük kapcsolatát. Ezzel szemben a narrátor és ­Steve között már felnőtt, a kiszámíthatóságot és a komfortot előnyben részesítő, olajozottan működő kapcsolatot feltételezhetünk. Steve fiatalon veszíti el az anyját, később nehezen idomítható kamaszból sikeres üzletemberré avanzsál, ami erősen meghatározza ambivalens érzéseit a hazatérés iránt. A narrátorral való kapcsolata látszólag életének ebből a második feléből származik. Annak ellenére, hogy a férfi gyermekkorának helyszínén erőteljes próbálkozás történik mindkét részről a nosztalgiában való osztozásra, a múlt történései és a hozzá kapcsolódó érzelmi folyamatok közös megélésére nincs lehetőség. Az lehet az érzésünk, hogy ez sem a beavatni vágyó Steven, sem a beavatandó narrátoron nem múlik, sokkal inkább mintha ezen a helyen minden jelentőségteljes már megtörtént volna, a jelenben pedig nem elég átható tapasztalaton osztozni, bármennyire kényelmes és biztonságos is.

Annak a felismerése, hogy az adott helyszínen és körülmények közt a jelentőségteljes események már lezajlottak, nemcsak a szereplőközi viszonyokban érzékletes, hanem a térábrázolást is meghatározza. Emellett szinte minden esetben az lehet az érzésünk, hogy a táj az, ami kiváltja az érzést, hogy a jelen cselekvőtere behatárolt: például a tenger mellett, miközben Misi a magány, a háború traumája, az otthontalanság és a saját zsidósága ellen dohányzik; vagy a nyirkos, szürkén szürke, összekuporodott Grazban, ahol az elbeszélő a saját gyermekkorát, nyulakat, dédnagynénik törtnémet beszédét hiányolja. A felsoroltak egymástól nagyon különböző mozzanatok, de jól példázzák azt az ismétlődő jelenséget, ahogy a tér olyan múltbéli történéseket idéz fel, amihez képest a jelen nyújtotta lehetőségek szűkösnek, elégtelennek tűnnek, ez pedig legtöbbször az elvárttól eltérőnek láttatja a tájat. A tájábrázolás halmozása válhat a különben sok szempontból izgalmas kötet gyenge pontjává is: az utolsó elbeszéléseknél már azt érezhetjük, hogy túl sok van belőle, és hiába érzékletes, szinte már elveszíti funkcióját, illetve hajlamos a narráció szerepét felváltani.

Összességében Ilma Rakusa kötete szerethető, és bár a szereplők sorsa nem tűnik eldöntetettnek, feloldással mégiscsak gyakran találkozunk. Ezt pedig a szerző a legjellemzőbb módon és minden moralizálást nélkülözve abban a hiszemben teszi, hogy a kiszolgáltatottság felfedése lehet biztonságos, az empátia gesztusai adottak, bármilyen esetben elő lehet hívni őket magunkból és másokból – ilyen módon pedig ebben a prózavilágban nem eshet nehezünkre válaszolni arra a kérdésre sem, hogy mégis ki az, aki a javunkat akarja.

Ilma Rakusa: Magány pergő errel. Fordította Márton László és Tatár Sándor. Bookart, Csíkszereda, 2023.

Jegyzet

¹Ilma Rakusa a Litera-túrában. Online: https://www.marosvasarhelyiradio.ro/hangoskonyvek/ilma-rakusa-a-litera-turaban/ (utolsó megtekintés: 2024. 10. 15.)

‍