Valahány kisisten (versek)

Valahány kisisten

(zsoltárparafrázis 35., 140.)

Meg tudod számolni őket,

megmondanád, hányan vannak,

honnan jöttek, mért maradnak,

mért vonulnak, masíroznak,

meddig járnak körbe, körbe?

Koslatnak és sompolyognak,

félrenéznek, hátranéznek,

levegőnket mind elszívják.

Vizeinken miért járnak?

Házainkba beköltöznek,

szekrényünkből reánk lesnek,

pohár borunkat szürcsölik,

ágyainkba befekszenek,

gyermekeinkben álmodnak.

Vigyorukat meddig tűrjük,

pofájukat meddig nézzük?

Mondd, ki küldte őket reánk?

Milyen isten feledte itt?

Kiből, miért, meddig élnek?

Mikor pusztul ki a kertjük?

Mikor gyúl fel már a házuk?

Mikor szakad rájuk az ég?

Ne reménykedj, nem lesz semmi,

ne hidd, hogy magunkra hagynak!

Föld alatt sem nyugodhatunk,

föld alá is velünk jönnek,

s még előttünk feltámadnak.

Az újhonosok

Hetek óta új s új lakók költöznek,

ők használják a liftet egész nap,

a lépcsőkön is ők közlekednek,

hurcolják bútoraikat, edényeiket,

cipelik elhagyott lakásuk zegzugait,

rosszul öltözött, idegen emberek,

arcuk sápadt, szemükben tegnap,

hangosan beszélnek egymással,

mintha parancsokat osztogatnának,

vagy sziszegnének, káromkodnának,

a régi lakókról nem vesznek tudomást,

holnaptól megugrik a villanyfogyasztás,

holnaptól névtáblájuk már az ajtón,

az ablakokból mindegyre kinéznek,

kilógatják lábukat az erkélyekről,

s szétlocsolják a lépcsőn az áldomást.

Mint egy betolakodó

Nem kopogtat, cipőjét nem húzza le.

Úgy jár-kel a házban, mintha az övé volna.

Találomra levesz egy-egy könyvet, ledobja.

A díszpárnákra ül, majd az ablakhoz lép,

a függönyt hirtelen félrerántja, kinéz.

Látod, kérdi. Látom, mondom. Mindegy.

Tegez, noha nem tegeződtünk le soha.

Várja, hogy szándékairól faggassam, de nem.

Várom, hogy gyűljön bennem a vasárnap,

fakuljon benne a verőfény, az őszi pompa.

Így temetem magamban maradék időmet.

‍