Vad nézés (Versek)

Vad nézés

‍

Nem is tudom,

hol voltam,

amikor először megláttam a fát.

Mintha hirtelen egy redőny

csapódott volna fel előttem.

Beleláttam,

kiláttam belőle.

Belülről szakadt ki a vászon,

hogy az idegen,

a formátlan előállhasson.

A legjobban ismert,

a legmeghittebb,

a legközelebbi.

Ő nézett rám.

Én meg viszontnéztem

a kisbabák,

a szerelmesek,

az erdők állatai,

az összes eddig élt festő,

az elcsúszó földrétegek,

az extatikus csillagtávok…

egy másik boldog fa tekintetével.

‍

Terek

M.-nak

bárhova nézek,

minden megkettőződni akar,

csak én összeolvadni veled,

éppen helyét nem lelem,

miközben lábaink alatt mégis ott a tér,

hosszú felejtés után az ébredés,

tör rám a felismerés,

hisz ez a kolozsvári Fellegvár,

vár fellegekben,

vár fellegekből,

odafent lenni veled:

örökösen elkezdődni,

miközben mégis lefelé vezet innen az út,

szűk, meredek ösvény az oldalba kapaszkodva,

csak álomban ilyen végletesek a terek,

csupán néhány csupasz fa ígéri

az ösvény mellett a kapaszkodást,

de indulni kell,

van, ami csak zuhanással tud elkezdődni,

előrevetem magam,

belebújok a lebegésbe,

karjaim a fák ágait súrolják,

nem érnek földet a lábaim,

de már tudom,

ez a tér is,

akár gerincoszlop a benne feszülő kardlapot,

egy másik teret rejt

‍