.svg)
Az erdélyi magyar gyerek- és ifjúsági kórusok tagjainak nevelkedésében igen fontos szerepet játszik a kóruséneklés. A zenei képzés és a csapatmunka rendkívüli haszna mellett e gyermekeket és ifjakat az erdélyi életre is alaposan felkészítik ezek az események. Vannak népcsoportok, kiknek fiai és lányai vad tengereken, magas hegyeken, őserdei ösvényeken, ifjúsági (ki)képzőhelyeken, túlélőtáborokban készülnek fel az élet leendő kihívásaira. Az erdélyi magyar gyerekek egyszerűen kórustagokká válnak, így acélosodnak.
Az erdélyi magyar gyermekek és fiatalok kórusfellépését általában hideg helyeken, templomokban,
kifűthetetlen termekben, zord szelű tereken tartják a hozzátartozók számára. Elképzelhető, hogy a közönség soraiban olyanok is ülnek-állnak, akik nem a fellépők rokonai és barátai, de őket senki sem ismeri. Legalábbis a fellépők rokonainak és barátainak nincsenek olyan ismerősei, akik csak úgy, maguktól kórusfellépésekre szoktak volna járni hideg helyekre.
Egyes megfigyelések szerint melegebb hónapokban és melegebb belterekben nem is tartanak kórusfellépéseket Erdélyben, bár lehet, hogy mégis, csak azokra senki nem emlékszik, olyan könnyen lejárnak. Ebből is látszik, hogy a műfaj transzilván verziója mégiscsak megkövetel bizonyos minimál hőmérsékletet. Ez szükségszerűen a rendezvény hosszának és esetenként a felhangzó dalok szomorúságfaktorának maximalizálásával egészül ki.
A kórusfellépést rendszerint nem önmagában élvezhetik az egybegyűltek,
hanem egy olyan rendezvény keretében, amelyről nem sokat tudnak, de ahová a fellépés okán legalább egy órával hamarabb kell érkezni. Ez a rendezvény leginkább nevelő, gyakran politikai beszédekből és ismeretterjesztő előadásokból áll, például olyan híres erdélyi magyarokról, akikről kevesen hallottak. Rossz nyelvek szerint a beszélők közül is többen így voltak ezzel egészen tegnapig, de erre nem sokan figyelnek fel, mert a rendezvényt belengi a várakozás a kórusfellépésre. Pontosabban a kórusfellépésekre: hol egy kórus fellép, ott több kórus is fellép, ez szinte bizonyos.
Vélhetően vannak, akik a keretrendezvényre jöttek, de a kórusok népesek, így a kórustagok hozzátartozóinak érzésvilága itatja át az eseményt. A műsor forgatókönyve kideríthetetlen, hagyományosan még a szervezők előtt sem egészen ismeretes, ezért az izgalom, hogy mikor jön már a lényeg, olykor tapintható. A lényegvárásra irányuló mardosó szüszpansz más erdélyi magyar rendezvényeknek is gyakori velejárója, a várt programpont előreláthatóan igen későn következik be, és igen rövid ideig tart majd.
Mint az elején érzékeltettük, egy erdélyi magyar gyerek életében a kórusfellépés eléggé küzdelmes és összetett folyamat eredménye:
minden arra mutat, hogy az illető fellépésnek nem kellene megtörténnie, aztán mégis megtörténik, és végül jó lesz. Hosszú és nehéz út vezet odáig, hogy jó legyen, a jó rövid ideig tart, de aztán hosszasan lehet rá emlékezni. Az erdélyi élet iskolája tehát.
A kórusfellépés előtti napokban ugyanis az énekkar tagjai gyötrően gyatrán éneklik a műveket, ezért a kórustanár kétségbeesett és haragos. Ráadásul, amikor otthon kiderül, hogy ismét kórusfellépés lesz, ismét szombaton, és hideg helyen, az erős idegzetű gyereknek szülei jajongásával („jajmegintnemleszhétvégénk”, „jajmárígyismegvagyunkfázva”) és felindulásával is meg kell küzdenie, illetve ennek különböző fokozataival a fellépést megelőző napokban. Miközben a kórusvezető gyakran elismétli, hogy ha így folytatják, borzasztó lesz a fellépés, és miközben a szüleik gyakran sóhajtoznak, hogy rettenetes hosszú délutánnak néznek elébe, az erdélyi magyar gyermekektől és ifjaktól természetszerű elvárás, hogy lelkesen és kitartóan készüljenek az előadásra.
Ez némiképp nehezített terep például a háborgó tengereken vagy őserdei vadonokban formálódó fiatalokhoz képest: az erdélyi gyerekeknek rendszerint nem azt mondják a megpróbáltatás előtt, hogy minden jó lesz, hanem azt, hogy minden rossz lesz. De ebben benne van az is, hogy abból a rosszból a jót kell kihozni egy valamirevaló erdélyi magyar gyermeknek, nem ám elkámpicsorodni, összeomlani a sötétlő jövőtől!
Nem is tudja ezt akárki, a sorok közti üzenet furmányos megértéséhez és kezeléséhez erdélyi gyereknek kell születni.
A fellépés előtti végórákban e kiskorúaknak a családi apátiát is át kell élniük, viszont némiképp megnyugtató számukra, hogy a sorsszerű, végső elfogadás jegyei semlegesítik a korábbi szélsőséges érzelemkitöréseket. – Ha menni kell, hát menni kell, nincs mese – így készülődnek gyakorta szórakozni az erdélyi magyarok, hallgatagon, olykor mély sóhajokat hallatva, beletörődve az elkerülhetetlenbe. És így készülődnek a családok a kórusfellépésre, újabb és újabb réteg ruhákat öltve magukra szótlanul, hogy biztosan ne fázzanak meg, de aztán sajnos mégis meg fognak fázni.
Antropológiai megfigyelések szerint erdélyi magyar kórusfellépés közönsége indulás előtt az északi sarkköri inuit öltözködési hagyományokat követi, csak erről korábban egyik népcsoport sem tudott. Ez alól általában kivételt képeznek a kórustagok, akik parázs otthoni viták ellenére sem hajlandók rendesen felöltözni, mert szerintük az hülyén néz ki, ezért családjaik főként nőtagjai mindvégig azt vizslatják, hogy mikor fognak megfázni. („Nézdmegkigomboltaakabátjátúristen. Megfogfázni. Asáljátislevette. Megfogfázni. Ingbenénekelhovátetteazeszét. Megfogfázni.”)
További nehezítés az erdélyi magyar énekkaros gyermekek és ifjak számára,
hogy az alatt a pár óra alatt, amit a fellépés helyszínén a bemelegítésen és a szereplésen kívül eltöltenek, nem csinálhatnak semmit, csak csendben ülhetnek vagy állhatnak a számukra kijelölt helyen a már említett fűtetlen bel- vagy kültéren. Ez amolyan ősi kitartáspróba, beavatási szertartás: felnőttek hada figyeli, hogy biztosan ne csináljanak semmit, és amennyiben ez sikerül, bekövetkezettnek tekintetik az emberi fejlődés egy újabb etapja, mindenki elégedett. Eközben a gyerekeiket megnyugtató távolságban tudó szülők lopva telefonoznak és suttogva cseverésznek, emiatt továbbra is kevés információval gyarapodnak a híres erdélyiről, akiről kevesen hallottak.
A várva-várt fellépés pillanatában aztán elhalkul a háttérzaj: az utódok egyenként, komoly arccal lépnek fel a szigorúan recsegő pódiumra. Kiderül, a hideg, tágas helyeken csodásan, tisztán, őszintén szól a dal, ebben aztán később feltétel nélküli a konszenzus. A te gyereked. Az én gyerekem. A mi gyerekünk. A hangok. A dalok. Hát nem csodálatos? Nem volt könnyű, de megérte. Hiába, a kórusfellépésből a kórusfellépés a legszebb.
