.svg)
Orbán István: Az én kapufélfám
Moszkvának – harminc és egynéhány évvel ezelőtt – tizenhét repülőtere volt. Ha jól emlékszem. Ezek között is a Domogyedovo lehetett a tizenhetedik. Onnan indultak és oda érkeztek a kaukázusi járatok. A taxisofőr szerint mindössze tizenhét kilométernyire van (volt) a városközponttól, ez nem sok, de mégse árt idejében elindulni a szállodából, mivel a kátyús-gödrös úton sok mindenre lehet számítani. Még a mindent mindenütt kibíró Volgával is. Ha azonban a jószerencse fiai vagyunk, nem fogjuk lekésni a jereváni járatot – amely csak úgy járat, hogy tízezer méter magasságban közlekedik. Ha kedve tartja.
***
Tizenkettő órát késett az indulás maga, anélkül, hogy az érthetetlenül recsegő hangosbeszélő bár egy szót is szólt volna a várakozó utasokhoz. Még azt se mondták meg, hogy ugyanazzal a géppel repülünk majd, amelyet tizenkét orán át „bütyköltek” katonaruhás szakik éppen a várócsarnok ablaka előtt. Aki viszont szeret repülni, rá se hederít az ilyesmire. Én se, de hasonló helyzetekben tagadhatatlanul támad egy-két röstellni való gondolatom. Végül is békésen megérkeztünk az örmény fővárosba – igaz, hogy hajnali négykor. Úgyszólván minden utas pontosan tudta, mit kell tenni ilyenkor, csak a Vaslui-i írókollégával tökéletlenkedtünk a repülőgép farkánál. Bennünket ugyanis várt valaki, már úgy értem, hogy várt valamennyi ideig, de aztán csak legyintett egyet örményül, és gondolatban – gondolom – azt mondta: – Menjetek a francba! – és otthonába tért lefeküdni. Jött azonban a gép kapitánya – na, ez legalább parancsnoknak is nézett ki, bizalomkeltő, jóképű férfiú, aki általában ura a helyzetnek. Ez, nyilván, nem hátrány egy repülős kapitány esetében. Most is izgalom nélkül mondta: – Semmi gond, itt a Ladám a bejáratnál, parancsoljanak a küldött urak, pontosan az Arménia szálló kapujáig viszem önöket. Csak ott lehet a szállásuk. Én ezt a Jereván-Moszkva utat heti háromszor szoktam megtenni, reggel indulok Jerevánból, estére visszajövök. Isten önökkel, érezzék otthon magukat minálunk!
***
Az utazás csak úgy érdekes, ha történik közben valami maradandónak ígérkező esemény, élmény. Például Király Farkas és Király Zoltán szó nélkül leugrik a dögzsúfolt vonatról a legelső magyarországi vasútállomáson, mert igen megszomjaztak. Legelső közös külföldi útjukon se szó, se beszéd, odahagyják aggódó atyjukat a konzervesdobozt idéző vagonban... Nem nyújtjuk a történetet: a szerelvény lassan indulni kezdett, én pedig számolni kezdtem, hány csomaggal is indultunk útnak, s mit teszek majd velük, ha megérkezek szálegyedül a Nyugatiba. Hány csomagot hagyjak elvesződni... De nem! A módszer a következő: szalad a mozgásban lévő vonat mellett a két jólnevelt ifjú, és egyenként dobálják be a nyitott ajtón át a söröket, majd fölugranak maguk is a lépcsőre. Ilyenkor szoktak elájulni az édesanyák, de szerencsére ilyenkor nincsenek jelen.
Jelzem: egyetlen üveg sem sérült meg, semmi sem veszett kárba.
***
Mint mondtam: utazni – remek szokás. Elmenni és megérkezni! Vagy ahogyan a szellemes francia fogalmaz: „Partir c’est mourir un peu”. Elég erős. De azért utazunk! Megéri. Mert például megállhat az ember a balavásári hegytetőn egy percre, megszusszan, ugye, és elgyönyörködik a Kis-Küküllő völgyében, és szállni küldi a tekintetét Fületelke felé. Az emlékező képzelet törvénye szerint ugyanis ott ül egy dombon Schuller Elsa agronómus egyetemi hallgató, nyári gyakorlaton, s mellette álldogál, az A betűre emlékeztető határmérő szerszámmal, K. L. tizenöt éves tanuló mint segítő; hótt-szerelmes ifjú reménység, aki egyfolytában a szovátai diákcsapat felé figyel, mert ott árválkodik nélküle élete soha el nem felejthető legnagyobb szerelme. Jól tudjuk: ilyen helyzetekben minden perc veszélyeket rejteget. Az Elsa-lány viszont túl van már az efféle helyzeteken, pihenteti a mogyorófa árnyékában gyönyörű, érett idomait, majd egy pillanatra megfeledkezik magáról és így szól: – Milyen kár, hogy ilyen szerelmes vagy! Menjünk dolgozni...
***
Utazni jó – de nem egyedül! Egyedül még az emlékezés is unalomba süllyed. Társ kell, akit érdekelhet a jelenet, melyben Párizsban, a Saint Denis utcában, egyik ifjúkorunkban, Köntös Szabó Zoltán odalép egy poros kirakatablak előtt posztoló, erősen vonzó idomú hölgyhöz és ? jelet rajzol az üvegre. A sötét bőrű szépség ugyanezzel a módszerrel él, válaszol: 50... Zoltán Bátyánk kissé feldúlva érkezik vissza Szilágyi István és K. L. kolozsvári írókhoz, az utca túloldalára. – Ötven – mondja lehangoltan. – A francba!... Csakhogy nagyvonalúság is van a világon! Barátság! – Összeadjuk! – mondja Szilágyi Úr. – Ma kevesebb vörösbort iszunk. Ha neked ez ilyen sokat jelentene... – Az a baj, hogy így már nem érdekes! – legyintett a Pingált szívek Natasának meg a Kár volt sírni Jeruzsálemben hasonlíthatatlan szerzője.
***
Hadd mondom el még azt is: utazni jó! És az se kutya, amikor az Utunk legendás sofőrje, Miklós Bácsi nyomott egy hirtelen, amolyan orra buktatós féket, a Bucsin-tetőn, karácsony előtti jeges-havas úton, és vészjóslón kiadta a parancsot, úgy is, mint valamikori csapatcsendőr: – Szálljon ki, aki pisilni akar, mert Gyergyóig nem állok meg! S ha még egyszer Jakab Anti vagy Kirájlaci kiejti a száján, hogy „huszárbéhat” vagy „vezérdékettő” vagy valami ilyesmit, én az egész rakományt beviszem egy szakadékba, van elég! – Tiszta beszéd volt. Én azóta nem „űzöm” a fejsakkot. Utazni jó anélkül is.
De az utazásról írni a Helikonnak!? – –
Azt mondta-írta egyszer egy illető: – Ha egy napot töltesz Japánban, biztosan írsz róla egy kis könyvet. Ha egy-két hétig, hónapig ott időzöl – szép riportot kanyarítasz a tapasztaltakról. Ha meg úgy hozza a sorsod, hogy ott élsz évekig – szép, őszinte költeményt faragsz róla...
Azzal kezdtem, ha jól emlékszem, hogy utazni jó. Ám én csak társakkal szeretek. Akik ha induláskor éppen nincsenek is – majd szerzünk magunknak útközben. Összes tapasztalatom azt mondatja velem: nincs akadály, nem lehet. A világ minden írott s beszélt nyelve rendelkezésünkre áll. Útra fel! Ameddig csak lehet!
