Utas és homokszem

„Tegnapról mára teljesen megváltozott, mert a gondolataink és tapasztalataink és emlékeink megváltoztatják, ez pedig egy olyanfajta boldogság, amelyet csak mi adhatunk meg a tájnak.” (61.)
Szerencsés az a kritikus, akinek a szerkesztői türelem megengedi, hogy egy mű hosszan kísérje el. Ritka fényűzés volt így olvasni Franz Hodjak Homokkal teli bőrönd című könyvét: előbb szigorú járványügyi korlátozások idején Kolozsváron, utóbb szász városok felé utazva, szász városok temetőiben sétálva. Ez az olvasat így pont ellenkező irányú utat jár be, mint a regény szereplői: Bernd Burger, felesége, Melitta és lányuk, Astrid.
Az erdélyi szász család pár évvel a romániai rendszerváltást követően indul el egy németországi gyűjtőtáborba, ahova hosszas bolyongás után érkezik meg. Burgerék útját Hodjak olyan kivándorlás-történetként írja meg, amelyik nem kíván a céllal foglalkozni: „remélem, hogy [Melitta] ezután is mindig el fog tévedni, hogy sose érkezzünk meg oda, ahova meg kellene érkeznünk.” (133.) Ez a hárítás az utazást emeli a regény középpontjába: az autóval, biciklivel, komppal történő utazást keresztül-kasul Nyugat-Európán és Bernd Burger belső utazását a kommunista Romániában töltött gyermekkortól a Szekuritáté­val történő találkozásokon át el egészen a halottaktól való búcsúig. A klasszikus történetalakítási, karakterfejlődési párhuzamot Hodjak azzal borítja fel, hogy átírja az emlékezés hagyományosan identitáskonstruáló szerepét.
A bölcsész végzettségű Bernd Burger kivételesen öntudatos szereplő, értelmezésében a kivándorlás kényszerű identitásváltást jelent, melynek valószerűségét és jelentőségét azonban irodalmi tudása és filozófiai hajlama révén sem tudja megnyugtatóan interiorizálni. Elmélkedésében újra meg újra visszatér helyzetének abszurditására. „Romániában semmiféle okiratra nem volt szüksége, hogy németségét igazolja. Ő az volt, és punktum. Ámde Németországban egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy egy német valódi német.” (196.) Hogy engedélyezzék németországi bevándorlását, Bernd Burgernek bizonyítania kell felmenői és gyermeke németségét is. „Amikor Bernd Burger először szembesült ezzel az eljárással, semmi egyéb nem jutott eszébe, csak egy kívánság, éspedig, hogy a hatóságok a közel nyolcvanmillió németnek is ugyanazt a kérdést tegyék fel, azaz, hogy mit tettek a szüleik és nagyszüleik a németségért.” (197.) A megtűrő, illetve a másik oldalon a „befogadó” hatalom számára az identitás kívülről kivetett minősítések, határozatok együttese. Bürokrácia és nem létkérdés. Nem az egyén döntésén, nem is neveltetésén, szokásain, kapcsolatain, nyelvén vagy álmain múlik, hogyan definiálhatja önmagát. A tény, hogy a hazát jogilag, politikailag képviselő hatalom identitásfelfogása ellentmond a fogalom lényegének, nem új felismerés. Hodjak nyilván tisztában van ezzel, és egy Jónást idéző megoldást választ hősének: „Én Ithakától menekülök, a megérkezéstől, és ez a menekülés az egyedüli szabadság, ami maradt nekem.” (229.)
Bernd Burger az agyonszervezett általános káosz (135.) felől nem a rend és értelem felé utazik, ezért vállalja az identitásnélküliséget, a hontalanságokat (134.) a bevándorlószereppel szemben. A végesség és hiábavalóság tudatában (Burgerék bolyongása csak addig tarthat, míg pénzük el nem fogy) Bernd Burger a víz és a homok képlékenységéhez, végtelenségéhez hasonló semlegességre vágyik. Modern Antaioszként hordoz magával egy homokkal teli bőröndöt. Ebben a kontextusban a hátrahagyott kapcsolatok és történetek felidézése nem egy veszendő identitás megerősítésére tett kísérlet. A nosztalgiának és a honvágynak nincs helye a regényben. Hodjak paradox helyzetbe bonyolítja szereplőjét, ha a cél a jelentéktelenség, a fogalomnélküliség elérése, akkor ez egyben a cél felszámolása is: „Alapjában véve bármit feladhatok, csak a nyelvet nem, amelyre feltétlenül szükségem van, először is azért, hogy el tudjak játszadozni valaminek a gondolatával, másodszor pedig, hogy fel tudjam jegyezni, mit adtam fel.” (242.) Az önazonosság, önmeghatározás ellentmondásos megvalósulása ez: mindent elhárít és mindent meg is tart; miközben a folyamatnak létfontosságú szerepe van: „a haza az, ahogyan gondolkodom.” (229.)
Bernd Burger posztmodern szkepticizmussal értelmezi emlékeit, de távolságtartását ellensúlyozza öniróniája, így nem válik didaktikussá, öncélúvá vagy vontatottá ez az önreflektív, elmélkedő próza. A váltakozó ritmusban kibontakozó gondolatfolyam képtelen elszakadni az identitás és haza fogalmaitól, azonban Hodjak határozottan elutasítja körülöttük a patetikus hangnemet. Az elbeszélés módját az abszurd és a groteszk uralja. Ennek mintaszerű példája Bernd Burgernek a pöchlarni szálloda zuhanyzófülkéjében előadott szónoklata. Hodjak szánandóan nevetséges pózba állítja szereplőjét: „Bernd Burger kiabálni kezdett a mikrofonként a szája elé tartott zuhanyrózsába, hogy a haza fogalmához egy halom idealizált jelentés tapad, főként az emigránsok körében, és mivel gyakran nem azt találják, amire vágytak, siratni kezdik azt, amit képzeletükben elvesztettek, de amit valójában soha nem is birtokoltak.” (38.) A jelenet folytatásában Bernd Burger egy kínosan komikus Ceaușescu-beszédet idéz fel. Az ilyen párhuzamok egyrészt arra kondicionálják az olvasót, hogy ne vegye komolyan Bernd Burger kérdéseit, megállapításait, másrészt arra engednek következtetni, hogy a haza vagy az identitás fogalmáról már nem lehet autentikus, hihető módon gondolkodni. Hodjak mesterien teremti meg azt a szövegkörnyezetet, elvárásrendszert, amelyben aztán teljesen váratlanul érik az olvasót azok a felvetések, amelyekkel nem tud nem azonosulni: „lehetnek-e azok a helyek, ahol az ember, mindegy, milyen okból, a kisebbséghez tartozik, a haza vagy a védettség helyei?” (37.) Ezek a szövegrészek átütnek a regény groteszk alaphangján, komor intenzitással billentik ki az olvasót az egyszerű befogadó státuszából, és valamilyen válasz keresésére kényszerítik. Hodjak ritkán vezeti az elbeszélést a valódi tragikum közelébe, és Bernd Burger magatartásából még ekkor sem engedi el a kételkedést, a bizalmatlanságot: nem számít empátiára. Az ekképp kihívás elé állított olvasó talán keserű veszteségérzettel követi, miként önt harminckét pohár pálinkát a földre Bernd Burger a forradalom áldozatainak tiszteletére, de a megdöbbent német kocsmárost Bernd Burger nem akarja „azzal megtisztelni, hogy olyasmit magyarázzon el neki, amit badarságnak tartana.” (275.) Hasonlóan a vadúzi idegenvezetőnek sem beszél róla, miért nem lehetett a kommunista Romániából olyan egyszerűen disszidálni. Bernd Burger megindokolja szimptomatikus viselkedését: a diktatúra abszurd szabályrendszerének elsajátítása után a szabadság idegen számára, illetve tartózkodó azzal szemben, aki „csak a szabadságot ismeri, mert a szabad embernek nem kell a szabadságon tépelődnie, mert a szabadságban mindennek helye van, mindegy, épp mi jut az ember eszébe, és ez az érzés felülmúlhatatlan, egy olyan győztes abszolút érzése ez, aki soha egy csatát sem állt ki.” (264.)
A Homokkal teli bőrönd rezignált mosollyal sok mindenről szól: a kivándorlásról, a román kommunizmus abszurditásáról, arról, hogy milyen egy diktatúrában (túl)élni, mit jelent mindenhol kisebbségnek lenni és elutasítással vagy értetlenséggel szembesülni, hogyan lehet az identitást, a hazát, a szabadságot meghatározni és megélni. Hodjak a regény valamennyi témáját azonos körültekintéssel, alapossággal írja meg, a kifejtés módjában érezni, hogy számolt azzal az olvasóval is, aki nem élt diktatúrában, nem kellett emigrálnia, és nem szembesült a kisebbségi lét hátrányaival. Irodalomelméleti közhely, hogy ezek a tényezők mind más-más olvasatot hoznak létre, de a különbség nem annyira a mondandó értelmezéséből adódhat – Hodjak világos és határozott véleményt ír meg –, hanem az alapjaiban eltérő olvasási élményből. Hiszen ugyanannak az olvasónak is elég volt egyetlen út Szászföldre, hogy egészen másként kezdje újraolvasni a regényt.

Franz Hodjak: Homokkal teli bőrönd. Ford. Szenkovics Enikő. Exit kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár – Budapest, 2020.