Úri

Megérkeztünk egy helyre, ahol megpihenhetünk.

A végtagjainkat visszacsavarozzuk,

A szétfolyt arcunkat helyreállítjuk.

Egy csupor kávét kortyolgatunk.

Hol fáj? Kérdezgetjük a testünk.

Felhívjuk anyát, hogy minden rendben velünk.

Többes szám első személyt használunk,

A kollektivizálástól kicsit könnyebb elviselnünk önmagunk.

Az őseinkre gondolunk.

A hazáért kellene harcolnunk.

De nem, mi itt vagyunk anyaszült meztelenül,

És görcsbe rándult gyomorral fókuszálunk.

Egymás után sokszor értelmezzük félre a létünk.

A többes szám tagjainak kilétét is megkérdőjelezzük:

„Ugyan kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk”.

Erős fizikai munkát kellene végeznünk.

De nem, mi most torkot köszörülünk,

Beavatunk abba, hogy milyen olyannak lenni, mint mi:

Bepózolt, gyűrött, fásult és úri.

Mellékes kiváltó tényezők, kibolyhosodott felületek vagyunk,

Szerves szerepünk, hogy hányingered legyen

A mi több mint elég jóságunktól.

A vállainkon pletykálnak a hétköznapok,

Ezért tudjuk a legfrissebb rovatot.

Eddig grammban, most már decibellben

Mérjük a mérget a saját elménkben.

Simán átszámolnánk, ha kellene,

Akár literbe vagy méterbe.

Volt, amikor azt hittük, hogy vége.

A csuporból a kávé lassan kifogy.

A test a szuflától rohamosan szétkapcsol.

Ezúttal nincsen különösebb ok,

Amiért újramondtuk a történetet,

Semmi Buddha-féle bölcselet.

Csak egy kis időt akartunk nyerni nekünk,

Mielőtt újra magunkra kényszerítjük,

Hogy a tükörbe bámuljunk pislogás nélkül.

Amikor azt hisszük, már átestünk a nehezén,

Elpattannak a szemben a hajszálerek, és

…Ott találjuk magunk a legelején.

A Méhes György tehetségkutató pályázat I. helyezettje vers kategóriában, junior korcsoportban.

‍