.svg)
Szőcs Géza könyvbemutatója az idei Kolozsvári
Magyar Napokon. Fotó: Vakarcs Loránd
Szőcs Gézának odaátra
Látjátok ellenfeleim egymásnak lelki
szemével,
nem vagyunk érdemesek a sok értő s
féltve kimondott
látnoki szóra, mivel a rövid lét jó
szakaszán is
sok boldogtalan arcát
tartja felénk áruló csókra a megalkuvó
Élet, s ahogy itt máris megtörik az
elég jól indult, ápoltabb hexameter,
megtörik, megtöretik lelkünk is,
szemünk könnyel árad, valahonnan a
sírból feltör az „íme, hát meglelted
hazádat”. És ennyi. Csakugyan
ennyi? Énnél többek már ne merjünk
lenni? Világnak világa, virágnak virága,
világnak virága, száz sebből
vérző nyelv, melyet halálra karcol a
durva szó, mint ahogy „tengerből
szájbaver a só”…? Ó, én édes Uram,
egyetlenegy fiam, ezt is bejelentés
nélkül tetted, a halált szamizdatra
vetted, bár Lukács szerint Simeon
nem halhat meg addig, míg a
Megváltót nem látta… És te láttad?
Látni láttad, hiszen meghallgatta
imádat, az Esti imát, nagy formájú
versed, amelyben fontos volt még
Istent keresned, földi szolgája csak
Neki lenned, utána epekedned, mert
akkor már sebet ejtett a Hiánya,
ólomlábakon lépkedő bánat foglalta el
elhagyott s megtalált hazádat. Egy
vágtató ló alatt döngött a föld,
amelyen elhaladt, de odalent
gyökerek hálózzák be a végtelent, s az orfeuszi
erők, kérgesre repesztik a
fordított alvilági mezőt, csupán
Cselényi pingponglabdája pörög át az
elíziumi másvilágba, fúródik át a Földön
s már ott pattog Ausztráliában,
vagy máris meccslabdára szervál
egy pöttyös állatkerti szervál, mint a
ragadozók általában! Hát ilyen a
képzelet. Menekvés az ördögi
szenvedély, ha a szeretet a bőrön
fekély. Nem tudom folytatni. Nem
akarom. Nem lehet. Most összegezni
kellene az együtt töltött éveket, az
egyre szűkülő korokat, köröket, az
egyre arcpirítóbb s fogcsikorgatóbb
örömöket, de a kezdet némaságát is,
a csendet, melyben az egyetértés
csillagpermete reszket, nagy
Éjszakákban hamvas asszonyi
combok, közöttük a jövő puhán
lányokra – s fiúkra! – bomlott, vak
bizakodás és baráti alázat, míg a test
szemérmes versbe vetkezve lázad, s a
lélek úgyis mindent elvisel, a türelem
megtermi gyümölcsét, mely hol
keserű, hol keserédes, hisz az árulás
nemcsak a Getszemáni kertben
lehetséges! Tehetségünket Istentől
kapjuk, de lelkünk gyakran az
ördögnek eladjuk – s efféle közhelyek.
Hogy élni csakis menthetetlenül lehet.
Most itt úgyis mind kihaltak és sivárak
az utcák, álarc nélkül nem járnak,
csupán a terroristák, s ha majd
beoltanak az élet örömével, ott lesz a
kiválasztott nép, hol a Sátán – jobbján az
ismeretlen hőssel – testamentumot
gépel… Ahol egykor eszmei s elvi
csaták dúltak, mára a lehallgatások is
mind elavultak, s a síkos világvégi
járdán, mint gyönyörkerti kígyó,
csúszik felénk magabiztosan az
oltásjárvány. Hát erről maradtál le végleg,
meggyorsítva hazajáró lépted, odaát keresve –
fönt-e? lent-e? – utolsó utáni biztos
menedéked. Vagy Te mentél át a vizen?
Akármerre is, csak az emeljen rád
elsőnek kezet, akit megfertőzött már a szeretet!
