Udvarillat

Matei Toșa munkája

Szilágyi Istvánnak

Nem látom a napfelkeltét, a hajnal fákra mázolt színeit. Városban élek. A közeledő őszt érzem mostanában, néha látom a naplementét. A külvárosi társasházi lakásom teraszán meg-megfúj a városszél felől érkező szellő, kicsit megkavarja a teraszról belátható udvar állottságát, majd a másik oldalon, a kerítés fölött elillan.
Vettem asztalt, székeket, napernyőt. Ülök odakint, próbálom élvezni a kiülés lehetőségét. Néha süt a nap, a napernyő alatt egészen elviselhető a nyár, a koraősz még inkább. Amott, a baloldali szomszéd kertjében hinta. Fal takarja a rálátást, csak a délutánonként, esténként áthallatszó ritmikus zaj jelzi működését. És a fal tetején megjelenő lány-, néha fiúfej. Sokáig csak a zajt ismertem. Ritmikus, ismétlődő, ismeretlen zaj odakintről. Előbb a konyhaablakból igyekeztem kideríteni forrását, aztán a sikertelenség és a nem szűnő zaj kiültettek a teraszra. Ekkor láttam meg a fal tetején ritmikusan, időről időre felbukkanó lány-, néha fiúfejet. Kitartóak voltak, nem hagyták abba, fél-, háromnegyed óráig zakatolt a hinta. Fel és le. Fel és le. Tizenöt-tizenhat évesek lehetnek. Néztem őket, fel akartam fedezni az arckifejezésüket, de csak ritkán, egy-egy nagyobb lökésnél bukkant elő teljes arcuk, inkább csak feje búbjuk, hajuk tűnt fel a fal tetején. Fel és le. Fel és le.
Odalent a közös udvaron gyerek ácsorog. Kislány, öt-hat éves, nagy szemekkel nézi naponta a macskát. Előjön, megáll a macska előtt és nézi. A macska fehér, fekete foltokkal. Bal pofája rohad. Nincs is pofája, csak a hús, a kilátszó csont, részben a fogak. Olyan, mintha vigyorogna. Nem nagyon mozdul. Fekszik többnyire. Egyik nap állt az udvar közepén, lábát félig indulásra emelte, és nem mozdult. Néztem. Vártam, mikor fog eldőlni a haldokló. Aztán lépett egyet, pár perc múlva még egyet. Meguntam. A két óra múlva esedékes cigaretta rövid idejében ismét néztem. Talán kettőt, hármat lépett. Az agónia mozdulatlanságra ítélte. De ez is elmúlt. Pár nap múlva ismét szembejön velem a kapualjban. Óvatosan elsurran a vaskapu alatt az utcára.
A kislány naponta nézi, amint hazaérek. Mosoly nélkül kíséri mozdulataimat a közös udvar sarkában lévő lépcsőig, és még érzem a hátamon jelenlétét, amint felmegyek a teraszra. Ő az indok. Így mondta az öregasszony. Ő az indok a tyúkokra. Valamikor még tavasszal arra lettem egyik este figyelmes, hogy csipogást hallok odalentről. Talán madár fészkelt valamelyik bokorra, a cseresznyefa alsó ágaira, gondoltam. Akkor még nem volt asztal, székek, napernyő, csak a teraszlépcsőn üldögéltem cigarettázás közben. A csipogás csak nem akart abbamaradni. Sem aznap este, sem másnap. Aztán egy hét múlva, egy hasonló este, egy hasonló cigarettával a számban, szintén a lépcsőn üldögélve, megláttam őket. Tucatnyian lehettek, és kisebb csoportokba tömörülve portyáztak kukacok után az udvaron. Aztán két hét múlva, miközben a kislány mozdulataimat leste a cseresznyefa vékony törzse mögül, az öregasszony megszólított az udvaron, és a gyermekre mutatva magyarázta, kellenek a csirkék, meg akarja mutatni neki, hogyan lesz a tojás. Mert ez a gyermek sosem fog különben szaros tojást látni, itt nő fel a betonon, kellenek ezek a csirkék, szomszéd. Nem nagyon volt mit mondanom, a csirkék már ott voltak, reménykedtem, nemcsak a szaros tojást mutatja meg nekik, hanem a csirkevágás művészetét is. Hogy tudja az a gyermek, honnan van a csirkecomb.
Eltelt a nyár, a csirkék megnőttek, némelyik tojást is tojt, némelyikből pedig természetesen kakas lett. Csak az aránnyal voltak problémák. Hét kakas, öt tyúk. Az udvar kicsi volt, szűk, beszorult a levegő, mint katlanban fortyogott nyáron a tyúkszarillat, és mély szakadékként visszhangozta hajnalonként az egymással rivalizáló kakasok hangjátékát. Eufemizmus. Utáltam hajnali ötkor kelni, utáltam arra a hangorgiára ébredni, ami beszivárgott a fürdőszoba ablakán. Utálok ma is. Már ősz van. Reggelente nem látom a napfelkeltét, csak egyszerűen kukorékolástól kísért világosság lesz.
Ülök az asztalnál, szívom a cigarettát, nézem a közös udvarban haldokló macskát. Megint rohad a pofája, oldalt, ugyanott. Lassan mozdul, inkább fekszik, gyakran mozdulatlanul órákig. Legalábbis erre következtetek a két cigaretta között eltelt idő alapján. Nincs csönd, városban élek, csak az engem telefonon keresők gondolják, minden délelőtt és este vidéken vagyok. Falun. Néha nem is mondják. Csak napokkal később derül ki, nem értik, hová megyek minden este és honnan jövök minden reggel. Kezdem megszokni az orgiát. Az orgiát, amit az öregasszony szitkozódása kísér. A kurva anyátokat, kussoljatok, kiabálja a konyhából, rögtön, miután a kakasok megszólaltak. Kussoljatok, mert mindet levágom. Így hangzik egész nyáron a fenyegetőzés, de a gyilkosság már nem megy. A hang nem szűnik, így bűn sincs.
Mígnem egyik nap, koradélelőtt, a kislány iskolában lehetett, mert nem éreztem cigarettázás közben vizslató tekintetét, kifele haladtomban valami furcsa jelenlétre lettem figyelmes a közös udvaron. A cseresznyefa egyik alsó ágáról fejvesztett kakas lógott lefelé, lábánál felkötve, lassan csöpögött kifelé a vére. Alatta a rohadó fejű macska és néhány kiszökött tyúk meg kakas tolakodtak az értékes nedűért. Nem látott senki, megálltam. Mint meleg tejet a tálból, lefetyeli a macska a ragacsos vért, egy-egy csepp az egymásba kapó tyúkoknak, kakasoknak is jut. Kicsit nagyobb a csönd, mint máskor, a fenyegetés beváltódott. De aztán este, miközben a cseresznyefa vékony törzse mellől a kislány figyelte minden szippantásom, a felhangzó kukorékolás újrakezdődött, a kurva anyátok, kussoljatok kíséretében. A telefonban azt mondta egyszer valaki, micsoda szerencse, hogy ilyen helyen élek, városon ilyen ritkán tapasztalható. Ritkán, egyezem bele, hiszen igaza van. És miközben hallgatom a hangot a telefonban, az öregasszony seprűvel bekergeti a kiszökött tyúkokat, kakasokat, és összesöpör. Szél kavarja az udvart, tyúkszarillatot hoz felfelé, tömény, állott, savanyú szagot. Odalent a macska félig rohadt pofájával mozdulatlanul fekszik egy kisszéken, néha öntudatlanul ránduló farka jelzi az életet. Talán már harmadik halálát próbálja túlélni, ha lenne macskalap, a gyászrovatban úgy fogalmaznának, méltósággal viselt betegsége után elhunyt.
A sötétség, ahogy a virradat is, észrevétlenül szivárog az udvar fölé, egyszer csak ott van. Nem látom a napfelkeltét, nem látom a naplementét, csak jönnek, óvatosan, a kukorékolás jelzi, valami történik. Szívom a cigarettát az asztalnál, ülök mozdulatlanul, csupán a felfelé bodorodó füst tekeredik. Az udvaron szinte teljes a sötétség, csak a cseresznyefa vékony törzse mellett látszik fehéren a kislány pólója. Hosszú ideje áll, nézi, amint bodorodik a füst, amint tekeredik a mozdulatlan alak felett az ég felé.
Városban élek. Nem látom a naplementét, az alkonyat fákra mázolt színeit.