.svg)
„Ekkor Ezékiás arcát a fal felé fordítva imádkozott az Úrhoz”
(Ézs. 38.2)
ezt a napot talán
mégsem kéne elkezdeni
nem tudom mikor aludtam utoljára úgy
hogy ne ébredjek fel
félhangos számolgatásomra
ahogyan norvég számokat mondok
én vagyok a vikingkirály
bár ne lennék
álmomban az vagyok
a neten azt olvastam 38.2 foknál már beszélhetünk lázról
de én a hideg méltóságról szeretnék beszélni
ami nem izzad 3 dunyha alatt mint kohóban a vas
északi történeteket mondanék meg a sajátjaimat
*
1 hónapja kezdődött. Az elején
azt mondtam B.-nek, hogy ez a testem bosszúja,
amiért annyit roncsoltam,
így most meg is érdemlem. Hogy olyasmi ez,
mint a bűntudat. Már nem emlékszem,
vajon csak tetszeni akartam-e
neki, a nyelvnek, magamnak,
vagy valami tudatnak, ami gyógyuláshoz visz.
*
alakzatokra tagolódnak lázálmaim
egymásra csúsznak egymást fedik
szilánkokra törnek és összeáll megint
ott vagyok és látom magam
gyáván és kintrekedten és
it’s just a remix
nincs eredet
ne félj
már nem emlékszel
minden álom számmisztika
vakmerő kombináció
*
Kopog a tél. Betegágy, hideg ágy,
gravitáció. Mindig hallom,
ahogy a tehetetlen homeosztázis
reggelente felkel, kávét főz,
ablakot nyit, rágyújt.
Egy ajtót becsuknak valahol.
*
egyik este sem döntöm el
hogy holnaptól jobban leszek
ha eldönteném
az nem lenne szabadság
nem tudom nyílnak-e
méregzöld virágok
de ébredés után
ilyen színnel szakadozik fel bennem
az ellenállás
*
3 hete írom fejemben a nagy,
fertőzött versem. Mióta Kolozsvárra költöztem,
beteg vagyok, én így illeszkedem.
Milyen formája lehet a vírusnak,
milyen történet tölti ki
duzzadt nyirokcsomóim belsejét?
Hogyan tölthetem ki egymagam
szobáim közt az űrt?
Műszálas zoknik otthonos szagában
fehérneműk szégyenfoltjai között
minden részletre úgy figyelek,
hogy az lesz a díszlet, én meg az alkotás.
*
tele van a fejem mindenkivel
nem akarok üzeneteket kapni csak azért
mert beteg vagyok
nem akarok így illeszkedni
ez így nem rólam szól
felbasz az is
hogy felbasz hogy nem rólam szól
de milyen dolog ez mondd
milyen önkép milyen zavar milyen
hideg van
a bőröm alá mászik
kolozsvár te nagy fertőzött város
miért vagyok dühös mondd
ha muszájból kimozdulok
miért vannak tükörképek
a pocsolyákban is
miért nem lehet kicsit úgy
hogy ne figyeljen senki sem
anélkül hogy ez fájna bárkinek is
*
Mi mindannyian történetek vagyunk,
bogarak a fülben, csillagképek.
Csak ezek a szobák olyan sötétek,
hogy itt akárhogyan kinézhet egy vírus.
Hagyhatom borotválatlanul kezdő szakállam,
hagyhatok borotválatlanul bármit,
hogy növekedjen, találjon formát,
vagy pont ne, burjánozzon, nyíljon ki újra,
nyíljon ki egyszer, és többé soha.
*
dns-láncok kössenek az ágyhoz
mostanság nem mindegy hol vagyok
aludtam már padlón szőnyegen házibulikban
a roncsolás kedvéért kádban is
és ez idő alatt annyi dolog történt
mélyvízbe dobtak mozdulataimba zártak
minden olyan tágas lett hogy elvesztem valahol
hiába teszek úgy mintha érteném
találkozásaim a sok furcsa álom és interakció
de télen mindennek van megfejtése is
őszinte magyarázatokat adhatnak a kopár fák
(mint a filmekben mikor villámlik
és a szobába vetülő árnyékágak
megrémítik az aludni képtelen kisfiút)
kopár magyarázatokat adhatnak az őszinte fák
valahogy így
önmagamat ismételve
kicsit mindig remixelve
végül csak eljutok oda
ahonnan már többé soha
ahonnan már többé soha
semmi nem hívhat tovább
