.svg)
Felemás érzésekkel ültem be a Napszállta vetítésére. Annyit lehetett olvasni arról, hogy Nemes László filmje gyengécske művészieskedés lett, hogy azt hittem, fészkelődni fogok a két és fél órás játékidőben. Tévedtem. Számomra szimpatikus volt, hogy a 2010-es évek derekán a magyar mozi új kereteiből – akár azon belüli vagy kívüli alkotókkal – feltűnő „legújabb hullám” rendezői közül Nemes volt az, aki a műfaji bűvészieskedések helyett egyértelműen a szerzői vonal mellett tette le a voksát.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a rendező több művét is moziban láthattam, rövidjeit eldugott, egykori filmszemlés vetítéseken, első nagyjátékfilmjét pedig még az Oscarja előtt. Előbbiből a mostani stílusát is felépítő holokausztdrámát, a Türelmet (2006) kicsit túlértékeltnek, de a modorosnak kikiáltott első világháborús, jégsipkás érzelmeket bemutató The Counterpartot (2007) viszont bátornak találtam. Utóbbi, a Saul fia (2015) pedig az ütött-kopott holokauszt-„zsánert” és a túlstilizált posztmodernt váltotta meg archaikus eszközökkel és valódi katarzissal. Nemes ezzel létrehozta – véleményem szerint – az utóbbi idők egyik legértékesebb vallásos filmjét is. Mégis hiányosnak éreztem, mert annak ellenére, hogy a képi mechanizmusai mögé szép filozófiát állított be, számomra nem tudta átugrani a Polanski Zongoristájával (2002) magasra emelt soá-filmek mércéjét. A Napszálltában is erős a történelmi miliő és a formai fogásokat is visszatérőnek láttam.
Mindjárt az első képben belekerülhettem a rendező stílusjegyévé váló kiskeretes arcjátékba, amely legyen színészi vagy fény-árnyék viszonylatú, olyan teret tud létrehozni, amely felerősíti a képen kívüli „dramaturgiát”. Ha úgy tetszik, Nemes ezzel a „hasítással” új életet lehelt az öncélú sznobizmussá vált filmi önreflexió ázsiójába is. Tette ezt úgy, hogy képkivágatával olyan rejtőzködést, titkot lebegtet, amellyel hosszú idők óta a film arcokhoz kötődő rítusát tudta újraalkotni. Balázs Béla bizonyára elégedetten ülne a nézőtéren.
Nemes a rejtelmességen túli rejtélyt akarja megmutatni úgy, hogy az sem billenti ki a filmet hatásmechanizmusából, amikor műveinek utolsó jelenetében mindent élessé tesz. Ez azonban csak formalizmus, ha a művész nem tudja megtalálni az ehhez passzoló, megfelelő történetet. Amikor kijöttem a moziból, abban biztos voltam, hogy a Napszálltában Leiter Írisznek (Jakab Juli) az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó csillogó napjaiban, Budapesten játszódó nyomozásával és bosszútörténetével – bár jeles ítészek nem így látják – sikerült ez. A film története szerint a lány Triesztből érkezik szülei egykori kalapszalonjába, ahol megdöbbenéssel fogadja őt annak vezetője, Brill Oszkár (Vlad Ivanov), s inkább hazaküldené. Ám az éj leple alatt hálójába törnek, és kiderül, hogy a lánynak egy bátyja (Marcin Ciernik) is rejtőzik valahol. Nyomozása egy többszálú megtorlástörténetbe torkollik, amelyben a csillogó elegancia és a fetisizált zsigeri ösztönök csapnak össze.
Már a bevezetőben is az volt a benyomásom, mintha az ugróvágásból fontos részek maradnának ki, mintha széttöredezne a kronológia váza, s a kibomlásban is furcsa félinformációkkal haladna a történet előre. Az így ki-kibomló titkok álomszerűen vetülnek a vászonra, és megkérdőjeleződik minden, ami valóságos. Ezt az álomszerűséget a szemcsézett, igazi filmszalag is visszaadja. De én mégis fürkésztem az „igazságot”. Az arcok és a homály továbbgondolást, kirakósdit sejtettek: együtt haladtam és döbbentem rá Írisszel a hazugságokra, ugyanolyan keveset látva és megértve az egészből, mint ő. Közben el is távolodtam szereplőmtől, mikor kiderült, Írisz ezekkel a „maszkokkal” nem tud mit kezdeni, hol elmenekül tőle, hol pedig alászáll a poklokra, és magába olvasztja. A „kiélesítésben” egy másfajta szemmel látó tekintet nézett rám. Míg a felütésben szereplő lány arca szinte napkelte, a nagykalap által felülről takart alávetett női arc, addig az utolsó szcénában már holdkeltének tűnik: a sötétből emelkedik ki, s a teste homályba borul. Nomen est omen; Leiter Írisz, akár a napút, végighalad a maga által áttekintett kétélű világ létrafokain a szépelgéstől a világégésig, a kiműveltségtől a lövészárokig. Hozzáteszem, a Türelemben és a Saulban is a homályból emelkedik ki a főszereplő, ezúttal viszont Nemes ezt a „kiemelés” motívumát a film végére rendezte. Mintha csak azt akarná sugallni, eddig romokban lévő állapotokat mutatott be, most pedig a rommá válást; ha úgy tetszik, a rombolást.
Míg a Saulban a háborús háttér „szolgáltatta” a néző számára kényelmesebb értelmezési keretet, addig a Napszállta krimi-thriller eszközöket felhasználva játszik a titkok fokozásával. S míg az előbbiben talán az utóbbi évek fáradt holokausztdrámái miatt el is igazodtam, addig az utóbbiban a kosztümös világot is fejtegetni kellett. S talán itt a Napszállta nem is operál jól, mert hiába akar egy pazarságban versengő nagyvárost mutatni a rendező, ha közben folyamatosan zsúfolt, sötét, gőzös és sikátoros homályban tartja. A film ilyen érzelmekkel, zavarodottsággal kerített be a nézőtéren. Itt mindenki rabja lesz valaminek vagy valakinek. És úgy tűnik, még a film nézője is. Nemes néha túl is lő a célon, például amikor a mezítlábas bécsiek visszataszítottságát közhelyes karikaturisztikával ábrázolja. Vagy amikor az Erdélyi Mátyás által kitűnően kezelt 35 mm-es kamera lencséje unos-untalan Jakab Julit a tarkójára fokuszálva követi. Ezek a túlcsordulások zavartak. Még akkor is, ha a képek visszafogottságát a karakterek expressziójával, a képi telítettséget az időnként felderengő szimbólumokkal (sátor, mozdony, Írisz öltözékének változása) egyensúlyozta a rendező. Remélem, Nemes a későbbiekben nem kezdi el filmformája barokkosítását a történet rovására. Mindenesetre egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy a dramaturgia és a forma különágazó narratívák lennének.
A Napszállta úgy mesél egy társadalom és egy birodalom végnapjairól, hogy a politikai vetületeit alig láttam, de végig éreztem. Egy tucatszor hangzik el félmondatokban, szentenciákban utalás arra, hogy e kétélű univerzum a végóráit éli. Kafka jutott eszembe akkor, amikor Írisz és Brill a pasztellszínű, csillogó kalapszalon termeiből egy pillanat alatt lépett át a kibontott falon a sötét, titkos szobába, ahol állítólag Sissi királyné ejtette el kalaptűjét. De beugrott Michael Haneke Fehér szalagja (2009) is, amelynek bevezetőjében leszögezte a rendező, megérteni akarja művével azt, ami Németországban a múlt században történt. Nemes látszólag nem tűz maga elé ilyen nagy célt, de mégis sokkal közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, mi történt a 20. században. Sötétség. Titkok. Történelem. Ám ez a történelem nem tolakodik. Óvatosan kerít hatalmába, sunyin mérgez, de úgy, hogy közben akarom, hogy elbóduljak tőle. Úgy, ahogyan Írisz is elbódul testvére „legendájában”. Ilyen módon nem véletlenek a Saulból való képi átvételek sem, például a kastély csatájánál. A Napszállta így válik színes apokalipszisfilmmé.
Írisz, akárcsak Saul, meg akar menteni egy halott embert, egy szellemet. Nem véletlen az sem, hogy a fordulat mindkét filmben egy folyón való átkelésben csúcsosodik ki. Írisz és Saul is mások életéből táplálkozik, s bizonyos szempontból mindketten megváltáson esnek át, de talán ellenkező előjellel.
Jakab Juli jelenléte jól párosul az őt körülvevőkével. Számomra meglepő volt a tinivígjátékok plázacica fizimiskájából kiszakadó Dobos Evelin (Egynyári kaland) eleganciát sugárzó, elégedett, de mégis bizonytalan karakterformálása, Zelma szerepében. Vlad Ivanov Oszkárja viszont inkább tűnt grófnak, mint egy szalonvezetőnek. A hangmérnökök és Melis László posztumusz kintornás futamai, elnyújtott zenéje, amellyel a képen kívüli térbe csalogatnak, szintén kiemelkedő.
Írisz sugalmazásokból rakja össze igazságát, amellyel felemásan „felszabadítja” magát. A manapság egyszerű lózungokból és durva általánosításokból álló nyilvános viták áthallása vajon nem hasonlatos-e Írisz bizonytalan identitásgyűjtéséhez? Vajon a százöt évvel ezelőtti soknyelvű Ausztria-Magyarország (Bécs és Budapest) széttördelt birodalmi világa nem hasonlít-e ebben az áthallásban? Vajon nem léptünk-e már át egy olyan határt, amely a száz évvel ezelőtti országra utal? Nemes László száznegyvennégy perce után nem jutott eszembe ez, de a filmtől távolabb érve már annál inkább. Talán éppen emiatt nevezhető „inkább” jelentős filmnek a Napszállta.
Napszállta, színes magyar–francia film, 144 perc, 2018. Rendező: Nemes László. Forgatókönyv: Nemes László, Clara Royer, Matthieu Taponier. Zene: Melis László. Operatőr: Erdély Mátyás. Vágó: Matthieu Taponier. Szereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov, Björn Freiberg, Susanne Wuest, Bárdos Judit, Dobos Evelin, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor.
