Trimaginarium

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 8. (766.) SZÁM – ÁPRILIS 25.

társművészetek

artefaktum

Három különböző karakterű művész állított ki a kolozsvári DoubleTree by Hiltonban helyet kapó City ArtSpace galériában. Az egy generációhoz tartozó fiatal alkotók négy-négy, tematikusan és technikailag is eltérő munkával szerepeltek a tárlaton, mégis felfedezhető egy tágabb összefüggésrendszer, amelyben az alkotások értelmezhetők.
László Hajnalka saját arcát modellként használó digitális portréin a letisztultság a meghatározó, ahol minden vonalnak, formának és színárnyalatnak rendeltetése van. Mindig személyes történet a kiindulópont, de a személyesség által olyan kérdéseket vet fel, mint az arc ábrázolásának és ábrázolhatóságának kérdése, arc és maszk, exhibicionizmus és rejtőzködés viszonya, magány, kiszolgáltatottság és kényszerítő női szerepek. A címadással is ezekre hívja fel a figyelmet: Through Her Eyes, The Prey, Superheroine, Standby. A nőiség mint egyfajta maszkviselés jelenik meg nála, visszatérő motívuma az arcot eltakaró, helyettesítő maszk vagy lufi.
A centrális kompozíciók Szabó András legújabb munkáin is meghatározóak. Teljesen egynemű, sötét háttérből emelkednek ki a kis méretük ellenére is monumentálisnak ható robotportréi, ezzel is a rendkívüli pontossággal kidolgozott részletekre irányítva a tekintetet. László Hajnalkának a reklámgrafika hatását is mutató digitalizált portréi után itt szinte elveszünk a felületek gazdag kiképzésében. Szabó András számára kiemelten fontos az anyagszerűség, a kézműves jelleg, aprólékos, időigényes technikát alkalmazva, műanyaglemezre karcolja kompozícióit.
Kú-kú Bolygó Hercege, más néven w9-F22 nem egy fenyegető gépmonstrum, inkább egy kissé kopott, de hercegi tartással rendelkező figura. Kedves, emberi vonásokat viselő robotjai fölött eljárt az idő, mintha saját mementójukként, emlékművükként jelennének meg. Éjfél Párizsban 2118 című munkája szintén egy távoli világba kalauzol bennünket, legelésző őzeket látunk posztapokaliptikus díszlet előtt. Lehetne ez a tájképműfaj ironikus átirata is, de egészen más irányba visz a cím: Woody Allen Éjfélkor Párizsban című időutazós filmjét idézi meg, mely a ’20-as évek bohém Párizsába vezet, itt viszont a nem túl fényes jövőbe pillanthatunk be. A leharcolt antropomorf robotok és a gépmonstrumok nem fenyegetőek, mind magukon viselik az emberi munka nyomát és inkább nosztalgiát ébresztenek a nézőben. Kompozíciót a posztapokaliptikus táj vagy a semleges sötét háttér előtti lestrapált, elhasznált robotjainak csendje tölti be.
„Hangosabbak” a Szentes Zágon alkotásai, vibráló színei egész másképp provokálják a nézőt. Részletgazdag és rengeteg vizuális poénnal tűzdelt festményeinek egyik visszatérő motívuma a bolygó. Érdekes bolygóközi utazásra hívnak a képek, egy felborult világrend jelenik itt meg, a karneváli hangulatban eltolódtak az arányok, a fent és lent felcserélődik, a csábos Rókatündér és a villámokat szóró Kezesbárány mindenek fölé nőnek és egyikük sem tűnik már kezesnek. Egykori tanára, Dorel Găină búvárhoz hasonlította Szentes Zágont, aki leereszkedik, s néha feljön, hogy levegőt vegyen, de nem lehet tudni, hogy az általa feltárt titkok a világ mélyéről vagy felszínéről származnak-e.
Könnyen felismerhető stílusjegyekkel mutatja be mindhárom művész imaginárius világait, a közös talán az, hogy bár eltérő eszközökkel, de mindhárman maszkok, szerepek mögé bújva mesélnek, és értelmezik magukat és a világot.