„Történeteket mesélek, igaz történeteket”

„prózaötleteim csápjai olykor egy-egy hírhez vagy aktuális jelenséghez vezetnek vissza”

Novelláskötetet tartok a kezemben, ez már külön öröm, mert nagyon szeretem a novellákat, és titkos vágyam az, hogy ezentúl én is csak novellát írok. Egyrészt azért, mert piszkosul nehéz, másrészt mert azt gondolom, hogy ez a prózai műfaj királya. Apátlanok. Ezt a címet adta Sándor Zoltán ennek a tizennégy történetet összesítő karcsú kis kötetnek, amely az 50. születésnapjára jelent meg, tizedik a kötetei sorában, és éppen húsz esztendeje annak, hogy prózát ír. Nem hiszek a számmisztikában, valószínűleg azért, mert nem értek hozzá, úgyhogy ezt a szálat hagyom szabadon lebegni a szélben, pedig legalább két hosszú s bonyolult összetett mondatot szánhattam volna rá, de mostanában kerülöm a hosszú mondatokat. Akárcsak a tárgyalt szerző és tárgyalt műve, amelyről az első olvasat után az jutott eszembe, hogy az egyszerűség gyönyörködtet, illetve hogy szerzőnk mestere a prózai művek királyának. Ez már eléggé bonyolított eszmefuttatás lett, abba is hagyom. Szóval: Apátlanok. Ez a tizennégy novella időnként valódi árvákról, apátlanokról, anyátlanokról, elárvuló vagy magányos emberekről szól – gazdátlan szigetként sodródó egyénekről, egyéniségekről és furcsán összefonódó vagy éppen széttartó sorsokról. Az apátlanság mögött mégis inkább valami mást látok felsejleni, nem a konkrét árvaságot, hanem inkább azt az elmagányosodást, amely a mi korunk legnagyobb rákfenéje, egyre többen vagyunk, és ebben a sokaságban egyre gyakrabban egyedül, magunkba zuhanva, súlyos emlékbőröndöket vonszolva magunkkal és bűnpakkokat, mely bűnöket gyakran nem is mi követtük el, ám bennünk a billog és a félsz, hogy lehet, mi is el tudnánk. Úgy sejtem, erre az elmagányosodásra utal a szerző az egyik fejezetcímmel, amely önmagában is beszédes: Hálózatba kapcsolt remeték. Ezek lennénk mi. Jó lenne egy pszichoterápia, pár éve is segített – mondja a Szívműtét című novella hőse, ám kérdés az, hogy tényleg segít? Vagy továbbra is el-elindulunk ismerősnek tűnő sziluettek után a novemberi esőben, és sohasem tudjuk meg, mi volt a valóság, az, amit mi gondolunk annak, vagy valami teljesen más, s mi csak apró csavarok voltunk egy gépezetben, mely nélkülünk is tovább őröl.

A Vallomások alcím egyészt összefoglalja ezt a tizennégy történetet, másrészt arra utal, hogy mindenik novella első szám első személyben íródott, azaz a főhős saját hangján szól az olvasóhoz, ő meséli el mindazt, ami vele történt. Kik ezek a hősök, egyáltalán miért nevezem őket hősnek, az irodalmi közhelyen túl, mely ezen a néven emlegeti egy-egy irodalmi vagy filmes alkotás szereplőit? Elsősorban azért, mert Sándor Zoltánnak sikerült olyannyira eltalálni az elbeszélők egyéni hangját (idős nők, fiatal fiúk, lányok, férfiak), hogy olvasás közben fel sem merült bennem, mindezek csak szerepjátékok, kitalált figurák. Inkább arra gondoltam, hogy de hiszen ezekkel az emberekkel vagy a hozzájuk nagyon hasonlókkal már én is találkoztam, s kicsit irigyelem Sándor Zoltánt, hogy ilyen kerek egységgé tudta gyúrni a történeteiket. Olyanok, mint egy-egy borostyán, amelyet ha a fény felé tartunk, kirajzolódik arcél, sors, karakter, vágyak és bűnök.

A történetek között haladva az olvasónak az a képzete is támadhat, hogy valamiféle dokumentarista művet, netán egy riportkötetet lapozgat, holott világos, az Apátlanok szépirodalmi mű. A szerző életvitele, habitusa és viselt dolgai magyarázatként szolgálnak a szereplők életszerűségére – ami mindenképpen a kötet erőssége, nem győzöm hangsúlyozni ezt –, Sándor Zoltán már több mint két évtizede újságíróként (is) tevékenykedik, így elkerülhetetlen az, hogy ami egy hírben, riportban megérinti, szembejön, az később irodalmi műveiben is visszaköszön így vagy úgy. Iris Wolff Nagyszebenben született szász írónő, aki nyolcéves korától Németországban él, viszonylag későn, harmincéves korában kezdett el szépirodalmat írni. Eddig megjelent regényeinek kivétel nélküli eredője, kiindulópontja a szülőföld, méghozzá az elveszett szülőföld. A párhuzam Sándor Zoltánnal erőltetett lenne, hiszen a „mi szerzőnk” nem hagyta el szülőföldéjét, és az Apátlanok sem azzal a céllal született, hogy „szóba véssen” egy eltűnő világot, ám hasonlóság mégis van, hiszen Iris Wolff fogalmazza meg nagyon találóan azt, hogyan is dolgozik az író elméje. Szerinte ugyanis a legfontosabb hallgatni, meghallgatni minél több történetet, mert azok majd tudatos szűrés vagy öntudatlan beépítés eredményeképp, de visszaköszönnek az írásainkban, és ezáltal talán sikerül valamiképpen emléket állítani – bár nem ez a jó kifejezés – mindazoknak is, akiktől ezek a történetek származnak.

A véletlen folytán, bár időnként erős kételyek gyötörnek a véletlenszerűséget illetően, az Apátlanokkal párhuzamosan olvastam Hász Róbert remek krimisorozatának legutóbbi darabját, a Fábián Marcell és a Hét Nővér címűt – s bár kimondottan ódzkodom attól, hogy párhuzamokat vonjak kortárs szerzők között, mégis elgondolkodtam azon, van-e, lehet-e valamilyen összefüggés írásművészet és mondjuk származási hely, élettér, vidék között? Meghatározhatja-e azt, ahogyan a szerző nem csak a témát, ámde „hőseit” kezeli, beszélteti, láttatja? Arra a következtetésre jutottam, hogy igen, lennie kell ilyesminek, másképpen miért éreztem volna rokonságot a két mű között, holott még műfajilag is teljesen másak, Hász Róbert Fábián Marcellje egy regénysorozat része, miközben az Apátlanok novelláskötet. Szóval nem tudom, van-e valamiféle tündéri kisugárzása Vajdaságnak – mint ahogy Erdélynek is van –, avagy nincs, ez állandó tépelődés tárgya nálam. De egyre inkább hajlok afelé, hogy sokkal jobban meghatározza azt, amilyenek vagyunk, ahogyan megszólalunk és beszélünk, a hely, ahonnan elindultunk vagy ahol élnünk adatott, még akkor is, hogyha a különféle életbeli tényezők esetleg arra kényszerítenek, hogy elhagyjuk azt a helyet. Talán értelmetlen eszmefuttatás ez, de az olvasónapló kegyes műfaj, s talán befogadja ezt is. Ám nem szeretném az olvasót tévutakra vinni, szó sincs arról, hogy az Apátlanok szereplői mindannyian a Vajdaságból tekintenének ránk, és onnan adnák elő történeteiket. Sokkal inkább szól ez a szerzőről, aki megteremti, egyszersmind szóra bírja őket. Az ahogyanban és a mikéntben van a kérdés kulcsa, kár, hogy ennél érthetőbben mégsem tudom megfogalmazni.

Írom inkább, miért kedveltem meg ezt a novelláskötetet, és miért olyan nehéz róla írni – például azért, mert az Apátlanok történetei nem eltávolítják az olvasót a szereplőktől, éppen ellenkezőleg: empátia ébred irányukba, kíváncsiság, amely továbbgondolásra késztet. Újfent a szerző dicséretében mondom, hogy a jó novella egyik jellemzője és erőssége az, hogy nem terjedelmes, ám kerek történet, amelyet azonban nem kell „bezárni”, illetve a hősök sorsából elegendő mindössze néhány „filmkockát” megmutatni a teljes egész sejtetéséhez. Az Apátlanokban, mint egy világítóablakon, rálátunk néha a fájdalmas távolabbi vagy nem is oly távoli múltra: háborúk, amelyek kifordítják az embert emberi mivoltából, bár véres bosszúszomjjal igazán csak az ember tud ölni, s válik ember embernek farkasává. A novellák szereplői, így például már a kezdő Otthon című novella főszereplője is, borzasztó emlékeket cipel, átörökölt és átélt traumákat egyaránt, titkokat, melyek szinte elviselhetetlen terheket raknak rá, amelyeket csak nehezen, szinte az élete árán tud a történet végére feldolgozni, megtalálni ama sokat emlegetett lelki békét, amely a testnek is megnyugvást hoz. Az Otthon című írás minden bizonnyal nem véletlenül éppen a nyitó története ennek a kötetnek, erősen lírai, és igen erős szimbolikát is hordoz: az elbeszélő mellett főhőssé lép elő egy diófa, melyet ugyan már régen kivágtak, eltüzeltek, de mégis megvan, és az elveszett otthon, az örökre eltávozott családtagok szimbólumává lényegül.

Divatos manapság az átörökölt traumákról beszélni, írni – ez egyáltalán nem rossz, a szükség hozta elő ezt is, mint megannyi mást, bár valamiféle arany középút megtartása ebben sem árt –, de ez esetünkben nem téma: a tárgyalt novellák nem erről szólnak, és ha mégis, mindez nem válik túlmagyarázottá, a szerző sem lép elő közösségi pszichológusként. De tény az, hogy az elmúlt évszázad sok kibeszéletlen nyavalyáját mi magunk is cipeljük és tovább is adjuk gesztusainkban, történeteinkben. Be kellene fejezni végre ezt az olvasónaplót, de én még mindig az Otthon című nyitónovellánál leragadva toporgok, melyekben ilyeneket olvashatunk: „Anyám tisztában volt kedélybetegségével. Amikor megtudta, hogy áldott állapotba került, hogy megváltsa születendő gyermekét az eredendő mélabútól, egy bádogcsajkában gyűjteni kezdte a könnyeit. Születésemkor a helyi plébánossal megszenteltette az addig összegyűlt könnycseppeket, és abban kereszteltetett meg. Csodálatos asszony volt az anyám.”

‍

Sándor Zoltán: Apátlanok. zEtna Kiadó, Zenta, 2023.

‍