Töredék Tradoninak / Nat Roidnak / Tandorinak avagy

Tandori Dezső rajza

Neki ∞. Van.

Van egy veréb. Madárzsoké. (Mit üzentek neki idén a londoni mindenszentek?) Medve, napról napra (értsd, nyelvről nyelvre) mélyebben barlangi, (nem, tehát) töredékes Hamlet, sivatagban forgató Rambó (írd, Rimbaud), honi-etoni-(lekt)űri pályákon biztos hármas befutó, sár-vér-játék kísértet a Krisztinán. Az egyre, másra nagyobb körút feltételes megállóiban. A magyar irodalom térképének nulla kilométerkövénél.

Neki 0. km.

Polgáribb neve is van neki. Pl. Hc. G. S. Solenard. Pl. Nat Roid. Pl. Dejan Tradics. Pl. Madárfelügyelő. Pl. Pl. Pl. ilyen elfele-nevezéssel is billogozható: a magyar költői nyelv radikális megújítója. Billogozták is. Az illetőnek az a neve, hogy Esterházy Péter, és valami olyat sütött rá, hogy újítások tekintetében Tandorinak (mert így is nevezi magát) még a saruja szíját sem oldhatják meg. A madárzsoké erre (is) (feltehetően) magasról „spes-sart”. Pl.: „Mint a spessarti fogadóban a tetszhalott, éledőben-kókadozóban…” Más dolga volt. Van. Vagy majdnem az. Folyton-mindig-újra-s-megint át-meg-átbújni a Szóreménység tűfokán.
És akkor álljon itt – mit álljon, ékelődjön! – egy szakasz – mit szakasz, para-gramma! – értékű verssor: Nyelvében él. Fél. Remél. Elalél. Aztán feleszmél. És tovább szöszmötöl. Kényelmesen el-meg-elsétál, tyúkhúrral, madártollal, írás-jelekkel, egyéb talált tárgyakkal degeszre tömött zsebek emelik kicsit, fel, in mid air, ahogy az angol mondja, lába alatt a mennyezet, feje fölött a padló, helyből távolodóban, távolból helyben-levőn.

Neki 8. Van.

Közben felkel, megtesz ezer kilométert a konyháig, mosogat, ír, leviszi a kutyát sétálni, füvet tép a madaraknak, meglátogat pár utcát, számlát fizet, hazamegy, gombfoci- és/vagy kártyabajnokságot rendez a fő- meg almedvéknek. Vagy épp: nem ezt teszi. Létezik. Közhelyszerűen. Immár szinte 29 220 napja. És mégis, mennyi furcsaság történik vele.
Pl.: ahogy a betű átvonal-lik. Megint: a Szóreménység tűfoka. A betűtől a vonalig, megint egy helyből-távol. Meghalni és megszeretni. Egy tollvonás műve. Két penzum-szonett között (e tekintetben – is – szigorú Kant-emlékzajban él, evidencia, a fűnyírógép odakint, a villanyborotva odabent, szóval bármi zajlik is az ablakok nem-wittgensteini határain túl, az innen-ségben rend szerint folyik az élet, a munka, a szó) át-rajzolja, vonallá lét-esíti a szót, mint a mögöttes jelentés előttesét, ha tetszik. Pl.: A -t a múlt keresztje. Pl.: A betűk az ismerhető szigetek. Pl.: A pont a végtelenben találkozik. Pl.: Az egyenesek meg Spessartban, ha jó idők járnak. Döblingben, ha rosszak.
Kétszer beszélgettünk. Egyszer írásban. Versekről. Amelyekből aztán mégis rajz lett. Csupa sziget. Hérakleitoszi hullámjáték. És szintén, Hérakleitosz, egy síron túli üzenet: Velem te ne játssz! Aztán telefonon. Hosszan. Csak úgy nyelte a gép az obulusaim. Ismét, versek, egy fehér kutya, akire nagyon kell ám vigyázni, magyarázta kedves, madárlátta hangon. Madár már kevés van. Fogynak, mint a levegő. Ezt már akkor mondta, amikor végül nem találkoztunk. Az én oldalamon is fogyatkozás állt be. Nekem épp az embereim fogytak (lásd, madárlevegő), lettek eggyel kevesebben. Lógtunk a vonalvégeken. Két pont. Na, hol is találkozhatnánk?

Neki ∞. Neked?

Most, mindenszentek és egy nagyon nagy költő születésnapja közötti hajrászakaszon, mondaton innen, ponton messze túl, bemásolok ide még két sort a Tandori-végtelenből: „Nincs gond, madárzsoké! / Várj, nemsoká oké.” Nem tudom, éppen melyik mennyezet-padló között sétálsz, in mid air. De ez a nemsoká, legyen, neked, így: Nem. Soká.