Tor

Pop-Silaghi Vasile: Lebegésérzet

(regényrészlet)
A YouTube-on megnéztem több dokumentumfilmet is a városról, olyannak hatott, mint egy celofánba csomagolt üdülő- és üzleti paradicsom. Miami Beach, a Miami Vice sorozatfilm és annak pornós feldolgozása, a farokmorzsoló kamaszéveim egyik forró kedvence, a Miami Spice. Sztárok, üvegpaloták, égbe vesző felhőkarcolók, sötét limuzinok, koktélpartik estélyi ruhákba öltözött bombanőkkel és multimilliomos vén férjeikkel – hemzsegtek a fejemben a sztereotípiák. Aztán az egészből csupán késhegynyit láttam, miután mindössze egy napot töltöttem Miamiban.
A hajóstársaság előírta, hogy „open ticket”-et vegyünk az odautazáshoz. Így bármikor visszarepülhetek, ha kirúgnának, netán vészesen lebetegednék vagy tele lenne a hócipőm. Sőt, a hajóstársaság még az elvárásaiknak megfelelő repülőtársaságokat is meghatározta, természetesen nem a fapados járatok voltak a nyerők. Mondanom sem kell, hogy ehhez is kölcsön kellett kérnem Pocoktól, sohasem voltam ügyes a spórolásban.
„Na, mi van, csempészkirály?”, nevetgélt a Skype-on. „Ne aggódj, bennem bízhatsz, a mi barátságunk kamatmentes!”
„Apád faszát!”, vágtam vissza, szerencsére nem hallotta, lefagyott a rendszer. Pocok nevetésbe dermedt arccal bámult rám a képernyőről, én meg bepötyögtem neki a netes PayPal-címemet, amire aztán átutalta a busás összeget.
Ahogy közeledett az utazás napja, egyre kevesebbet aludtam. Tíz hónapos szerződést kötöttünk a hajóstársasággal. Ők hatra szerették volna korlátozni, mondván, ha azok után is benne vagyunk, akár több évre is lehorgonyozhatunk náluk. Hónapokkal korábban kiszámoltam, mennyit fogok keresni, gondolatban már el is költöttem, úgyhogy nem volt mese, tíz hónap és kész.
Napokig ki-bepakolgattam a bőröndömbe. Végül igyekeztem csupán az életbevágóan fontos holmival megtömni, mégis a végén úgy nézett ki, mint egy elhízott disznó, alig tudtam felemelni. A repülőtereken az utasok diszkréten elmosolyodtak, amikor látták, hogyan nyögök és szentségelek a mozdíthatatlannak tűnő táska miatt. Amikor pedig leadtam a bőröndöt a budapesti becsekkolásnál, a kezem még egy darabig kényszeresen matatott, mintha egy testrészemet vágták volna le. Aztán az életbevágóan fontos dolgaim több mint felét sem használtam, megérte hát a vesződést.
Pocokkal az átszállásnál, Amszterdamban találkoztunk a repülőtéren.
„Irány Eldorado, öregem”, szólt Pocok, amikor felzúgtak a repülő motorjai. Elárasztott a dumájával, a volt flúgos németországi munkáltatója hülye szokásairól duruzsolt, a lakónegyedéről, ahol a punkok egy telegraffitizett foglalt házban élnek. Közben a hátunk mögött egy kamaszlány egyre hangosabban kiáltozott, hogy nem kap levegőt, fél a felszállástól. A szülei hiába csitították, lélegezz mélyeket, mindjárt elmúlik!, a lány nem bírta abbahagyni, haza akarok menni, üvöltötte, s egyre erősebben szívta be és fújta ki magából a levegőt. Apja elunta a hisztériát, fásultan belelapozott a repülős újságba, az anya pedig az elsápadó lánya kezét szorongatta. Amikor a repülő befordult a felszállópályára, már-már rám is átragadt a rettegése. A kamaszlányt végül a háta mögötti gyerekek csillapították le, a hat-hét éves forma szőke kislány kíváncsian kérdezgette, hogy hová utazik, majd a hollandiai élményeiről mesélt neki, a kisöccse is csatlakozott, hatalmas malmokról, kerti törpékről áradozott. A kamaszlány fokozatosan feloldódott, észre sem vette, hogy felszálltunk. A szülei, vagyis az édesanyja hálásan tekintett a hátuk mögötti kicsikre, az apa viszont meg sem mukkant, mintha szégyellte volna a lánya gyengeségét. Ahogyan egyre magasabbra kapaszkodott a repülő, úgy enyhült bennem is a szorongás. Az ablak mellett ülő Pocok mindvégig a repülő alatt elmozaikosodó tájat csodálta. Aztán amikor vízszintesbe kerültünk, újra belevágott a németországi kalandjaiba, egy idő után azonban elveszítettem a fonalat, a túlsó oldali ablakon át a felhőtengert bámulva elszunnyadtam.
Leszállás előtt a csinos stewardess ébresztett, hogy kössem be magam. Ugyanúgy este volt, mint induláskor. Az időeltolódás miatt azt hittem, egy egész napot átaludtam. Összesen tizennyolc órát utaztam.
Amikor a poggyászos futószalagon előkerült a disznóbőröndöm, Pocoknak kikerekedett a szeme.
„Szüleidet is becsomagoltad?”
„Inkább segíts!”
A repülőtéren a Blue Pleasures nevű hajóstársaság képviselője, egy köpcös, matróz­trikóba bújt mexikói alak fogadott minket. Kiderült, több hajós dolgozó utazott ugyanazzal a repülővel. Miután összeszedte a lista alapján a dolgozókat, beültetett minket a kisbuszba, irány a hotel.
Ledöbbentem az ötsávos utakon, olyan szélesek, hogy itt aztán gond nélkül lehet repeszteni. A nagydarab fekete sofőrünk sem tökölt, magabiztosan váltogatta a sávokat. Rengeteg, különböző méretű, színű és típusú autó lepte el a sávokat, úgy hasítottak, mint egy ismétlésre állított filmjelenetben, sem az elejét, sem a végét nem lehetett látni a kocsisoroknak, mintha más céljuk nem is lett volna a sebességen túl. Közben megjelent előttem egy csipetnyi Miamiból: itt-ott egy felhőkarcoló, előttük pálmafák, nyomát sem láttam a Közép-Európában megszokott urbanisztikai sokszínűségnek. A kórházi, fehér szín dominált, a világhálón látott századfordulós épületekből viszont semmi.
A szállásunk egy iparnegyed-szerű­ségben volt. Nem is hotelnek, hanem olcsó, útszéli hostelnek tűnt. A recepciós bejelentkezés után a hajóstársaság képviselője, a bajszos mexikói szó nélkül átnyújtotta nekünk a szobakulcsot. A liftnél egy igen csinos, fehér miniszoknyás, fekete hajú kisasszony fogadott, kedvesen betessékelt minket. Szinte felfaltam a tekintetemmel. Nem jött zavarba, megszokhatta már a férfiak üres sóvárgását, ahogyan azt is, hogyan kell ezt egy gombnyomással lepöccinteni magáról. Amikor kikászálódtunk a liftből, meg akartam fordulni, hogy utolsó pillantást vessek rá, a hölgy azonban rutinosan megnyomta a földszintes gombot, csukódtak az ajtók: game over.
A negyedik emeleti, szűkös szobánkban kissé kopottas bútorok, fekete asztali tévé, fehér függönyök fogadtak minket.
Amikor Pocok megpillantotta a sok CD-t a bőröndömben, felnyerített.
„Még mindig ezeken a szarokon hallgatod a zenét?”
„Utálom az MP3-at!”, fintorogtam.
Pocok beletúrt a gyűjteményembe.
„A koporsódba is magaddal cipeled őket?”, piszkálódott.„Kapd be!”
Amikor elindultunk az étterembe vacsorázni, a liftben már nem a fekete hajú bombázó fogadott, senki sem volt benn. Lejárt a műszakja, sóhajtottam, és az emeletet jelző számokat figyeltem a lift kijelzőjén. Valami álmosság tört rám a lassú ereszkedéssel, mintha sohasem akarnánk megérkezni.
Az étterem zsúfolásig megtelt. Két fekete nőnél volt csak még szabad hely. Jamaicai csajok, ám hozzánk képest kevésbé tudtak angolul. Pocokkal próbáltunk szóba elegyedni velük, ám a két egzotika meg sem hallott minket, és egymással is alig tudtunk szót váltani a hangos csevegésüktől. Leginkább némán ültünk a nyelvi lármában, miközben vártuk a vacsorának rendelt rántottát. Olasz, spanyol, angol, szláv és valami távol-keletinek tűnő nyelvfoszlányokra figyeltem fel, mintha egyszerre öt jukebox szólt volna. Az étterem tarkállott a különféle bőrszíntől, haj- és arcformáktól. A kubai pincérünktől megtudtuk, hogy harminc hajós dolgozó volt a hotelben elszállásolva.
A vacsora után Pocok rá akart gyújtani, szemével jelezte, hogy menjünk ki. A hotel előtt álltunk, figyeltük a város lüktető, éjszakai fényeit, a suhanó kocsikat. Meg akartam inni valamit egy közeli kocsmában, ám Pocok visszakozott, mondván, másnap korán kell kelni, különben lemaradunk a hajóról.
„Csak egy whiskyt!”, unszoltam.
Pocok hajthatatlan volt.
„Akkor elmegyek egyedül.”
„Ahogy akarod, én lezuhanyzom, és alszom”, mondta, majd elnyomta a csikket a kuka oldalán, és visszament a szobánkba.
Papírkutya, gondoltam magamban, és kiléptem a széles utcára. Fogalmam sem volt, merre tartsak, hol találom meg a kocsmámat. A hotelszobában felejtettem az okostelefonomat, így nem tudtam az interneten tájékozódni, kénytelen voltam a megérzéseimre hagyatkozni.
Lepukkant épületek, itt-ott ruhák és törölközők száradtak az erkélyeken. Az egyik falon napszítta plakát, 638 WAYS TO KILL CASTRO felirattal. Kemény arcok lehetnek itt, gondoltam magamban, hallottam ugyan a kubai diktátorról, ám különösebben nem foglalkoztam vele, volt épp elég bajom az egykori országommal. Ahogy haladtam, fel-feltűntek a bárok, az éjszakai klubok. Nem nagyon akartam elkóricálni, nehogy eltévedjek. Feltűnt egy érdekesnek tűnő hely, a BARANOIA. Kívülről úgy festett, mint egy szellemvasút bejárata, zombik, ördögi koponyák, csontvázak, hollók díszítették a bejárat melletti falat. A vendégek csupa véres maszkban vagy szellemkosztümben ostromolták a lebujt. Miközben bámultam a horrorfigurákat, leszólított egy fekete bőrbe, láncokba és szíjakba csomagolt, magas fehér prosti. Úgy nézett ki, mint az Addams Familyből a sápadt, goth Morticia. Spanyolul beszélt vagy inkább nyögdécselt. Angolul válaszoltam, egyből leszedte, hogy külföldire talált, elmagyarázta, hogy Miami külvárosában, Little Havanában vagyok. Majd felkínált egy felejthetetlen korbácsolós éjszakát, ám ajánlata hidegen hagyott. Morticia kissé morcos lett, próbáltam még kérdezgetni erről-arról, ám az utca túloldalán ekkor felénk indult egy tetovált fekete izomkolosszus, tán a stricije lehetett. Megijedtem, gyors léptekkel visszafordultam. Hátra sem néztem egészen a hotelunkig.
A liftnél ezúttal sem volt senki, már kezdtem azt hinni, csupán hallucináltam a csinos liftes nőről. Amikor szétnyílt a lift ajtaja, egy öreg, fehér zakós, a feje búbjáig kopasz úr állt odabenn. Mosolyogva nyújtotta a kezét, hogy fáradjak be. Spanyolul kérdezte, hogy hányadik emelet, illetve ezt csak sejtettem, mert angolul válaszoltam, és az öreg görnyedten megnyomta a 4-est. Becsukódtak az ajtók, emelkedni kezdtünk. Ez a lift egyre lomhább, futott át az agyamon, biztos valami ósdi tákolmány. A harmadik emeletnél meg is álltunk egy percre, rákérdeztem az öregnél, hogy netán elakadtunk, ám ő mosolyogva csak elővillantotta egészséges fogsorát. Nagy nehezen elértük a negyedik emeletet, az öreg utánam akart nyúlni, ám valahogy nem találta a kezemet. Amikor a csengőhang után szétnyíltak az ajtók, elkapott, magához húzott és a fülembe súgta:
„Eres un tío valiente…”
Udvariasan bólogattam. Az öreg azonban még közelebb vont magához.
„No lo olvides!”
Elengedett, én pedig zavartan kiléptem a liftből. Búcsúzásul intett, ám mintha nem is nekem, hanem valakinek, aki mellettem áll, holott egyedül voltam a folyosón. Az öreg megtörölte fehér kendőjével az izzadó homlokát, majd megnyomta a földszintes gombot.
„No lo olvides!”, mondta ismét. A szeme valahogy kifejezéstelennek hatott.
Mint a színházfüggönyök, a becsukódó liftajtók eltüntették alakját.
Biztos vak, gondoltam, amikor elfordítottam a kulcsot a szobaajtóm zárjában.