.svg)
Judit
Juditról csak néhány kép maradt. A tisztaszobában,
szoruló fiókban
sok éven át őrizte őket nagyanyám. A képek mellett,
egy dobozban
piros olló, nyele hosszan
megrepedve.
Egy képen nyári pillanat, Judit és a gyermek
nagyanyám egy pesti házban, valahol a belvárosban,
a gangon ülnek, játszanak. Kezükben kopott rongybabák,
a háttérben asztal, rajta dáliák, egy csorba váza és
az olló, az a bizonyos
tűzpiros.
Kérleltük sokszor, gyerekek,
nagyanyámat,
a képeket hadd vehessük kézbe, és az ollót hadd vigyük
magunkkal játszani,
babaruhákat gyártani, színes papírból vágni ki
dühös oroszlánokat.
Mindig új történettel állt elő,
az egyik szerint Judit jegyszedő volt,
de az is előfordult, hogy
virágkötőként dolgozott. Dalolva fűzte egybe sok
kálával az íriszt, hajából rózsaillat szállt mindig, és lágy
mosollyal arcán,
piros ollóval csapta le a kardvirágok hosszú szárait.
Máskor irodán dolgozott, kupacban álltak a papírok
zsúfolt íróasztalán.
Volt,
hogy Judit négy gyermeket nevelt. A hajukat ő maga
vágta le, és
kezéből megadón hullt a földre
a sok komisz, szőke-barna tincs,
a piros olló csattant az ártatlan homlokok fölött.
Az volt mindig a lényeges, hogy az ollóhoz
nyúlni miért tilos:
Judit azzal dolgozott.
Hisz’ varrónő volt,
átszabott a szomszédoknak minden kinőtt és felfeslett ruhát.
Reméltem, egyszer láthatom. Megjelenik
az udvaron, mert ma már nincsen dolga
sok, csak otthon üldögél.
Lemegy a boltba, ha nincs kenyér, és a szomszéddal
könnyedén
elcseveg a lépcsőfordulón. Haját csigákban hordja,
s térdén röppen a szoknya, mikor siet a villamos után.
De Judit nem jött, hiába vártam.
(Pedig a nagykapu mindig nyitva állt.)
Miután meghalt nagyanyám,
megtudtuk egymás után, hogy Judit,
kinek nagyanyám volt a kishúga,
még csak fiatal lány volt negyvennégyben. És ha
befejezte volna az iskolát,
dolgozott volna irodán,
lehetett volna jegyszedő,
varrónő, anya, virágkötő,
de bejöttek a katonák.
Ez a fejezet kiesett,
nagyanyám sosem osztotta meg
velünk,
hogy ősz volt,
mikor betörtek az oroszok, és akkor,
ott, a pesti házban,
az alagsori félhomályban
Judit
kezébe ollót fogott,
hogy megvédje húgát és
magát.
Szakaszok
Ez a táj, ami megteremtett. Zsebedben
buszjegy, tárca, gyújtó. Homlokod
az ablakhoz nyomod. Mint gyászfekete varjak,
kerülgetnek, mikor megérkezel.
Magadba gyűröd az emlékeket, a holnapra vársz,
hogy retinádból kimossa a zajt.
Csak az öregek tudják, amit még te nem.
Fogy előtted az út, rövidülnek a szakaszok.
Sejtjeid egyre ritkábban újulnak meg,
engedsz a gravitációnak, visszahullsz ösztönökbe,
többé már nem tagadsz. Az eléd rakott étel jólesik, mint
mikor a hazavezető úton megugatnak a kutyák –
ismeretlenséged ismerős. A fekhely a régi,
a hangok szétcsorognak párnádon. Magába szív,
majd kivet a magány. Mikor újra elmész, a templomtorony
úgy magasodik mögötted, mint egy anya,
ki végleg útjára engedte gyermekét.
Tóháti Zsuzsa 1987-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem bölcsészkarán szerzett angol irodalom és kultúra, később pedig angol nyelvtanár mesterdiplomát. Nyelvtanárként dolgozik, Debrecenben él.
