Tizenkettő

Csóka Szilárd-Zsolt: Kiégett védelem
(regényrészletek)
Miután az új tulajdonos, aki mindenki számára érthetetlenül és váratlanul a szanatórium kertjében levő nyárikertet lebontatta, és helyére tizenkét kerti törpét hozatott, az elmúlt fél évszázadban először általános nagytakarítást hirdetett. Alapos jegyzékbe vételét, pontos leírását kérte mindannak, ami történni fog, a mindenre kiterjedő, legapróbb zugokat is fertőtlenítő akció tervének pontos és mindenki által rögzített ismertetését.
Ez a nagybajuszú, illatos, finom posztókabátos ember egy reggel bekopogott a szobámba. Néztem a finom ráncoktól szabdalt arcát, ezt a légies jelenséget, akinek mindennel kapcsolatban véleménye, elképzelése, terve volt, és ráeszméltem, hogy ellentétben minden addigi feltételezésemmel, szerethetem még a káposztás kenyérnek a héját. Ő csak megerősített ebben. Kicskó, szabad, jogos óhajod lehet, hogy egyszer még egy szelet káposztás kenyérre kacsazsírt kenjél. Gondolhatsz erre, neked ez jár! Megnyugtató volt ezzel a gondolattal elidőzni, tűnődni a szanatórium új urának kifinomultságán, a zsigeri ráérzésén, a már-már cimboráló közvetlenségén, elégedetten kitekinteni az ablakon keresztül a kerti tóra, és az ötödik törpére, akit a munkások éppen akkor helyeztek óvatos, lengedező mozdulattal az előre kijelölt helyre, hogy amint az tervezve volt, egy legyen a tizenkettő közül.
Napok teltek el a különös látogatás óta, a bajuszos csontos arca többször eszembe jutott. Az utóbbi időkben amúgy sem voltak látogatóim, de ez a röpke beköszönés zavarón a bőröm alá bújt, és kúszott, kavargott bennem. Az ápolóktól próbáltam többet megtudni, de sem a nevét, sem egyéb részletet nem voltak hajlandók elárulni az új főnökről. Akkor jutott újra eszembe, amikor a a szanatórium kertjében a temetés előkészítése körül segédkeztem. Dönci sírja a negyedik volt a tizenkét törpe mögött elhaladó sétány végében, azt mondták mást nem is fognak többet ide temetni. Két alapító bencés után, a régi kántortanító volt ide eltemetve, és néhányan tudni vélték, hogy a zsivány téglagyáras is valahol itt nyugszik, de mivel titokban temették a tisztásra, valahová a berkenyebokrok alá, sírkő nem jelölte a helyet. Senkit nem zavart mindez, csak a sírásók arcán láttam némi megnyugvást, amikor készen állt a gödör, és nem ütköztek váratlan akadályba. Amúgy Dönci kivételezett volt, hogy megkapta az utolsó parcellát, az apjának ígérte meg a régi igazgató, amikor a házára húzták a csinturát. Már akkor felajánlotta az öregnek. Ha nem maga, majd valaki másnak elajándékozza. Azóta sokszor hallottam ordítani, hogy kiviszlek az iszlói dombra, hogy basszon meg Ákhábel. Ezek szerint az új tulajdonos, aki állítólag a temetés alkalmából erre fogja dugni az orrát, megtartotta a hivatali ígéretet, és eleget tesz Dönci kérésének.
Te majd szaxofonozz! Ezt mondom neki, utoljára, a cukorgyár kertjében, amikor feláll a kőasztal mellől, és várja, hogy megöleljem. Most itt fekszik ebben a faragott fenyőfadobozban, amit akciósan árult a temetkezési cég, nehezen, de végül ráhajolok. Szeretem ezt az egyszerű fiút, szeretem, mert atyafi, mert közülünk való, mert soha nem akart más lenni, mint aki valójában volt. Kicsordul a könnyem. Soha nem tudnék újat kitalálni, soha nem tudnék szebbet kitalálni, mint az élet maga. Megölelem. Tömöttebbnek érzem, mint bármikor.
De ne bonyolítsd el a játékot, ne figurázz, ne szaladgáljanak az ujjaid fölöslegesen! Te csak szaxofonozz! Fegyelmezetten, figyelve a finom rezdülésekre. Mindennek megvan a helye! Dehát pont ezt teszem, Dönci. Majd csak rád figyelek.
Csupán néhányan álltuk körül a koporsót, nem ismerték sokan Döncit. Zsebkendőnyi, erdeifenyőkkel és berkenyebokrokkal határolt liget, ott a várostól néhány kilométerre, ahol sohasem jártam korábban, most már évek óta ott fekszem, gyógyulok, próbálom rendezni az életemet. Dönci gyakran szaxofonozott róla. Az apja gyakran elküldte ide, és az anyja picsájába. Gyere, elszaxofonozom neked, hogy hova temessetek. És akkor visítani kezd, ordít a hangszer, kitépi magát a cukorgyár körüli párából, felszakad a felsőbb rétegek felé és bódít. Dönci mesél a temetőről. Látom magam előtt a liget szélén azt a néhány nyírfát, ami megbontja az erdei fenyők vonalát a sétány két oldalán, megnyitva a teret a szökőkút felé, a törpék irányába.
A tisztás szélére ballagtam. Meredekebb ott az oldal, nehezebb állni. A kenderzsákot magam mellé engedtem a harmatos fűbe. A keleti dombok alatt megcsillant a patak, ami ott derűsen kanyarog, hogy hatalmas folyóvá dagadva, messze onnan, vastag jégpáncél alatt találkozzon a tengerrel. Kibontottam a zsák koszos nyakát, és kiemeltem a szaxofont. Ott van az a hely, szinte láthatnám a régi teraszomról ezt az oldalt, ahogy magunkba roskadva állunk, fázva a csontig hatoló fagyos szélben, Dönci szaxofonjára várva.
Rég nem játsztam rajta. Úgy egyáltalán, hetek óta a szanatórium lomhán őrült határán mozogva, nem volt túl sok elfoglaltság, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Az volt a napi sikerélményem, ha időben el tudtam aludni, és nem ébredtem meg éjszaka. Másképp olvadni kezdett rám a szoba. A nyakamba akasztottam a bőrpántot, megmozgattam a billentyűket, a síp mintha szelelt volna kicsit, pedig nedves volt a levegő, párás foszlányokban kúszott végig a tél a domboldalon. Kiszáradt a tömítés, mint Dönci hurkás teste.
A Dönci lelkével fújtam. Kinéztem a sapkám alól a gyászolók arcára, hogyan vetett rajtuk szürkés árnyékokat a fény. A szaxi fegyelmezett hangja belehasított a ködbe, a hat posztókabátos varjú behúzott vállal gubbasztva hallgatta. Az egyik mintha az új főnököt idézné, akiről senki sem tudja, honnan tért haza, talán az oroszoktól. Mintha ugyanaz a mesterien szegélyezett kabát lenne rajta, ugyanaz a langyos pára lengné körül. Csak ül, nem látom az arcát, időnként köhint.
Eltemettük Döncit, és még mindig nem tudom elhinni, hogy újra itthon vagyok. Visszapakolom a szaxofont a kenderzsákba, így állunk lecsupaszítva, dísztelenül a hant körül, szemlélődve, rábambulva az élet és halál dolgaira. Aztán rászáll a keresztre egy fekete-barnás poloskaszerű bogár. Lehorgasztott fejjel nézzük, ahogy összesúrolja két első lábát, mint egy légy, sercenő lépésekkel előbb a gyertya felé halad, majd rámászik a fehér olajfestékre, elidőzik rajta, tapogatja, ízleli a betűk együttes hatását, ahogy ide van írva igénytelen nyomtatott betűkkel, hogy Adrian, aztán Dönci idézőjelben, és kissé lefelé ívelve, mintha elfárad volna az ecset, hogy Szabó. Ahogy felér a léc tetejére, recsegve megszólal a zöldes posztókabátos, akinek hosszú, magyaros bajusza volt. Én nem tudom mi történt, de az a negyedik ilyen bogár, amit ma látok. Kibaszott kínai ez is, hallottam, hogy elindultak Európa felé. Tele vagyunk velük, mit lehessen tenni? Annyi nekünk, ha valaki még kételkedett volna. Hogy tudnak onnan eljönni? Csendes elmélkedés követi a kérdést, hasítani lehet a vékony szelet, ahogy eltöprengünk, vajon hányszor kell pihenjen egy bogár, amíg átrepüli Ázsia végtelen sivatagait és égig érő hegyeit, hogy végül megérkezzen ide. De nem tudom, fogalmam sincs, már próbálnám kiszámítani, hogy mennyi is lehet, közben az átható csend átitatja a probléma súlyosságát, amikor beleröfög Tóni. Szerintem taxival jönnek! Nyivákolva rángatózunk a röhögéstől, csorognak a könnyeim. Percek múlva is feltör némelyikből a sípoló vihogás, ahogy a nap közelebb húzódik az erdőkhöz a távolban.
Itt hagyom ezt a szaxit Döncinek, nekem nem kell többet. Fogom a fényes nyelű ásót, ami odébb a kerítésnek van támasztva, és ások egy gödröt a kereszt tövébe. Amekkorát egy facsemetének szoktak. Ezek csak állnak a hant körül, bámulják, ebbe a labda méretű gödörbe hogyan fogom beletenni a kenderzsákot. Megtámasztom a hangszert, állunk tanácstalanul, nem tudom, hogy legyen, hogyan lehet olyan mélyre menni, hogy beleférjen ez a szaxofonok között is méretes basszus.
Akkor kitör az igazgatóból a röhögés, visszhangozzák a fák, földhöz veri a svájcisapkát a fejéről, aztán percek telnek el, míg végül újra visszanyeri a szuszt, basszátok meg, egyszer elpatkolt az apám szomszédjának a lova, hív, hogy földeljük el. Bazeg nem mondod komolyan, hogy el akarsz temetni egy lovat, aztán elkezdünk ásni, dolgozunk vagy két órát, közben beesteledik, párolgunk a hidegben, a gödör mellett megmeredve a ló. Most húzzuk bele. Kínlódunk négyen, meg se tudjuk mozdítani. Hívunk még két napszámost a szőlősből, nyögünk, kínlódunk haton, végül ott a gödör szélén a ló, megtoljuk utoljára, belecsusszan a fara, a nyaka kissé megtörve a széléhez nyomódik, és a ló négy megmeredt lába az égre mutatva áll ki a gödörből, méterrel a föld szintje fölé. Állunk a gödör szélén, a ló benne, betemetni nem lehet, mert kilátszanak a lábai. Hagyjuk a fenébe itt reggelig, de akkor szétbarmolják a kutyák. Fogja magát apám, elballag a házhoz, és jön visszafelé a vasfűrésszel, aztán dolgozni kezd a lábszárak közepén. Levágta a lábakat, ahol kilátszottak, köp egyet káromkodva, és magára veszi a szürke szvettert. Na ez ilyen, basszátok meg, mondja az igazgató a szaxit nézve, mint apám lova lábakkal az ég felé, és nézzük röhögve a gödröt, mellette a szaxofont a zsákban, miközben nekiállok a félhomályban, hogy nagyobbítsam a gödröt. Széltében.
És elfújtam utoljára, ahogy akarta Dönci, ahogy sokszor a bozótból hallgattam a cukorgyár betonkerítése mellett, mert Dönci nem akarta, hogy bárki is hallgassa, mert olyan ez, mint a borotválkozás, hogy leginkább egyedül csinálod. Meg nem is értheted. Hallatszik, ahogy elhalad időnként egy-egy tehervonat, belezúg a kombinát váltást jelző kürtje, és a szaxofon csak bőg, felszakítja azt a fullasztó bánatot, azt a rengeteg kérges sebet, amit Dönci ebbe a bádogos hangszerbe rejtett, mert hiába fújom, érted, Kicskó, nem jön ki belőle semmi, csak bánat.
Már csak ketten maradtunk a főnökkel, elpakolni a székeket, a horgolt terítős asztalkát, amire a pap a dolgait pakolta, az ásókat, egyebeket. A félhomályban most először léptem igazán közel hozzá. Átható édeskés illata mintha fodrozta volna körülötte a levegőt, és a sötétségben mintha ismerősen izzott volna a szeme. Azt mesélte arról a ligetről, ahol most a néhány sír lapult, hogy hoztak az oroszok ide mindenféle vírusokat, és itt tesztelték. Pontosabban fent, a völgyben, a régi vadászterületeken túl, volt ott egy kiszáradt meder, oda építettek egy falut, és aranyban fizettek azoknak, akik hajlandók voltak oda települni. Ide viszont, erre a tisztásra salakot hoztak, azt terítették el, abból nőttek ezek a göcsörtös fenyők.
Ahogy mesélt, mint hullámzó víztükörben a körvonalak, úgy tisztult ki a bajusz mögötti ragyás arc, a kissé megvénült, de szálkás hang mögött az a mocskos torok, amiből zavaró szavak szakadnak fel. Még mindig megvan ez a kibaszott bőrkabátod? Ugyanolyan kopott, mint régen, mint a naftalinos, atkás tollaid a hátad közepén. Nem a tollak teszik az angyalokat, mondtam már. Mircea ugyanolyan volt az örökkévalóság határán, mint régen: elegáns és rohadt. És örökkévaló, mint a törpéi, amiket a szanatórium kertjébe hozatott valahonnan messziről.
(...)
A dugóhúzó felszakította bokáján a bőrt, amikor kirohant az erkélyre. Mint a közelgő este fényforgácsai, sercent a vér, végigcsepegtette a perzsaszőnyegen, aztán a felcsiszolt tölgyfaparkettán. A szobában nehéz lett volna végigbotorkálni a szétdobált üvegek, könyvek, ruhák között, de erre most nem volt ideje, nem volt ereje figyelni. Még mindig azt a hangot hallotta a fülében, azt a simogató, valószerű hangot, amely híreket hozott végre, amely kimondta az igazságot. Végigrohant a szobán, szinte lebegve a bolyhos, szürke szőnyeg fölött. Csörömpölve repültek szét az üvegek, lapjaikat maguk alá tűrve csúsztak szét a könyvek. Mennyire álomszerű ez az egész kóceráj, ez a penészes lakás, hogy napok óta várja ezt a hívást, körmeit húsig rágva, csak emésztve, folyton csak karmolva magát véresre. Mennyire pillanatnyi a boldogság, mennyire mulandó és ő mennyire gyenge ebben a sodrásban, az érzések viharában mennyire kiszolgáltatott. Semmi fogózkodója nincsen egy ideje, elveszített minden reményt a horgonyzásban, elhagyta a hite, és borzasztóan magára maradt. Csak ő és a könyvei, csak ő és a részegségek, a maga teste, a maga szétzilált teste, a romlandó.
Kilépett az erkélyre. Megtorpant, mielőtt a magas téglaküszöbön átlépett volna, mintha túl sok lett volna a fény, a hirtelen rázúduló boldogság. Ebben nem hitt, nem remélte volna, hogy egyszer örömében elszakad rajta a gyeplő, mint amikor üvöltve rohant a nagyanyja kertjében, régen, nyáron. Csak kergették egymást a zöldséges ágyások között, és átjárta őket a völgy párás, langyos levegője. Otthon voltak. Nem merte magának megadni ezt a lehetőséget, hogy újra otthon legyen. Neki nem lenne szabad boldognak lennie. Egy angyal nem lehet más, mint hűvös és önfeláldozó az élet dolgaival szemben. Erre most jön ez a hívás. Tudta, hogy nem változhatnak meg a valóság korlátai, nem lehet más valami, ami már megteremtetett, mint önmaga, a teremtés valósága. Angyal volt ugyan, de nem hitt a csodákban. Mindez nem érdekelte, csak az önpusztításnak, az önnön felemésztésének a különböző lehetőségei.
Nincsenek kiválasztottak, erről beszélt mindenkinek, miközben testét lassan megette az alkohol, vízzé alakította a sejtjeit, és lassan lefolyt a budi porcelánfalai között. Koszos volt, mégis arra gondolt, ha pusztul, valahol máshol életet fakaszt. Most meg rohan ki a teraszra, mintha szárnyai nőttek volna, mintha nem is a kacatok között botorkálna, hanem repülne fölöttük. Mozgásban van, hajtja a reggeli gin, hajtja a hang a telefonból, a forgalom, amit az ablakon keresztül lát, a dübörgő város. Kinyúlnak a szőnyeg bolyhai, ahogy átsuhan fölöttük, követik a mozgást, mint sejtek karjai, hajtják a boldogság felé. Nincsenek, nem lehetnek kiválasztottak. Mindenkit ugyanaz az anyag tapaszt, ugyanúgy karolnak egymásba a sejtek, ugyanúgy születnek és pusztulnak el.
Szép. A város fölött, ameddig csak ellát, mindenütt bíborba hajlanak az égbolt karjai. Foltokban úsznak át a sóhajok, és örömfátyolt horgolnak közte és a végtelen lila mélység között. Élni akar. A vaskorlát mellett, félrehajtott fejjel a távoli városrészeket nézi. Itt nőtt fel, ezeket a falakat látta mindig, most mégis minden újnak tűnik, mintha először nézne végig a forró aszfalt fölött, eleven színekre a nyári eső után. Végigfolyik a vér a bokáján, és mint nagy, lomha folyó, deltát alakítva, szétterülve folyik bele a langyos esővízbe a talpa peremén, végül a tócsában szétfoszló szálakba szakad.
Az életével nem akar senkinek sem elszámolni. Nem tartozik sehová, sehol nem feneklett meg. Miért tartalékolná magát, miért őrizné meg máját, veséjét, mintha újak lennének? Mire jó az, ha nem éli fel a tartalékokat, amiket kapott, ha nem írja szét magát, ha nem folyik bele könyvei lapjai közé, ha igazán nem színezi meg a lapokat, visszafordíthatatlanul? Nincsen senki, akinek számot kellene adnia, senki, akit érdekelné, aki kíváncsi lenne a miértekre, az indokokra. Erre jön ez a hívás, és mintha újra szárba szökkenne, testet öltene, miközben súlytalanul lebeg az esővíz fölött. A város dorombol a lábai alatt. Mintha élne.
A felső folyás irányában mintha leereszkedtek volna az első őszi ködök. A hegyek felől, mint selyemsál, végigfolytak a legelők egyenes vonalán, és szétterültek a völgyek ölében, foszlányokban, vagy egyetlen hatalmas páratömböt alkotva, amely a szorostól a gyümölcsösök vonaláig, ritkábban a dohányültetvényekig húzódott. Most újra észrevette. Észrevette, hogy nyár vége van, hogy zajlik körülötte a világ, évszakok múltak el, szénaszagú nyári esték, és a ködökkel lassan újra visszatér az ősz. Ez a hívás megnyitotta a szemét, illatot hozott a hegyek felől, és a kesernyés párájába az erjedő szilva édességét oltotta. Ezt érezte. Mint annak idején, amikor otthon volt, a blokkok között, a Grundon.
Ennyit jelent angyalnak lenni? Semmit? Érezni, tudatosítani a jelen valóságát és semmi másra nem figyelni, csak arra, amit az északi szelek magukkal hoznak? Ennyi lenne minden? Mennyire összetöppedt itt minden, milyen közel került minden mindenhez! Az anyag egy kukacos aszaltszilva. Milyen sápadt fasz vagyok, hogy ilyenek eszembe jutnak, még a végén megtanulom a fizikát is.
Ilyen gondolatai támadtak, ahogy feloldódott a hír lekvárjában, cukrozva a pillanatot, és nyújtva, elodázva, ahogy csak a Mennyországban lehetséges. Nem hiszem, hogy van még valaki, aki ilyen drabál módra szívja a cigarettát. Național, nem Mărășești. A vadabb, a hasogatóbb, olyan, mint én. Nem a leveléből, hanem a szárából, a szíjasabb, olcsóbb részéből csinált az Úristen, ez vagyok, egy mazsola. És vállalom, bazeg. Itthon vagyok végre, kipakolhatom a kartondobozokat. Bekiabál a teraszajtón, kihozod a sonkát, a füstöltet? Megken két szelet káposztáskenyeret, végigfekteti rajta a sonkaszeleteket, és eszi. Harapja, rágja, tolja hátrafelé a nyelvével, aztán nyel, húzza be magába csúsztatva. Élni akar újra, enni kell. Még egy angyalnak is kell enni, ilyen ez. Hiába mondják egyesek, hogy az angyalok így meg úgy, és szentek ez meg az, grundolt falakra aggatva a valóság kicsit másabb. Közönségesebb, böfögi fel, mint a disznó a Serrano sonkához képest, vagyis viszonyítva. Az angyal ilyen, gondolkodó, husika, mint Rodica néni kettővel alatta, meg kicsit töltöttkáposztásabb szagú, mint azok az új lakások, a milliomosoké. Azokat már építéskor szigetelték, nem mint a miénket, az uniós programmal, és még így is kellett menjen az adminisztrátor a polgármesterhez kétszer, mindkét alkalommal bőrönddel. Na mindegy, a lényeg, hogy ez van, az angyalok barlangja, lakása, vagy mi a fene, az ugyanúgy blokkban van, mint a csóróké. Bár mi ezt itt errefelé nem mondjuk, merthogy csak megvan a tisztelet az idősek és szegények felé, nem úgy, mint a nagyvárosokban, a dzsungelben, ahol mindenki csak magának él, egyedül. Ilyen ez a mai világ, angyalok ide vagy oda, egyedül élnek, nincs családjuk, ne menjünk most részletekbe biológiai értelemben. Hogy lesz így szaporulat, hogy lesz így megmaradás? Kurva jó ez a sonka. Itt jó a kenyér is, és a tej is igazi tej, nem olyan vékonyított víz ízű hülyeség. Az mire jó, kérdi gyakran, mire? Még a forrásvíz is jobb annál, pedig a tejre szüksége van az emberi az szervezetnek, és itt elsősorban a tehénre gondol, mert egyetért mindenki, a tehéntej olyan az embernek, mint az anyatej, mármint az emberi anyatej az embergyereknek. Na, a tehén az nem ló, nem kecske, vagy szója, kókusz, mittomén milyen modern baromságok, amik azzal jönnek, hogy váltsák ki a tehéntejet, hát milyen hülyeség ez már megint. Jó biza ez a sonka, mert ha az ember otthon van, márpedig ő kipakolt a kartondobozokból, tehát nehogy már ne lenne otthon, akkor jókat lehet enni, és egyszerű dolgokból, nem olyan fiszim-faszom műanyagos izékből, hanem igazi húsokból, zsírokból, belsőségekből, meg persze a kenyér és a tej. Na ezért is mondja, hogy otthon van, dobáld csak nyugodtan be a szekrénybe a dolgokat, innen már nem megyünk sehova. Dehát albérletben lakunk Mircea, nem akarom életem végéig ezt csinálni, nem ezért gürcöltünk ennyit. De erre nem mond semmit, mert nem akar olyan beszédbe keveredni, aminek nincs meg a helye és az ideje, most enni kell, és aztán indulni, amíg azok a ködök, amelyek lassan leereszkednek a szürkületben, erre nem lopóznak, mert ennek a zöld Škodának nincs ködlámpája, mert hiába hülyeség, és fölösleges extra, de a múltkor az mentette meg az életét, becsszó, egy szarvast ütött el szinte. Vagy valami olyan nagy, barna micsodát, végül is nem az a lényeg, hogy fixen lássa az ember a sötétben, hanem hogy meglássa a körvonalait, és ezt egy sima lámpa nem tudta volna, sőt, még egy adaptív xenonos sem, hiába forog, meg mozog, hanem csak a ködlámpa, és ennek a Škodának nincs, mert nem kérte a kliens, de ha belengondolunk, akkor errefelé elég hasznos, mert olyan is van, hogy egy héten keresztül nem látsz el a másik blokkig, és hiába szárnyak, meg testtelen valóság, hiába xenon, vagy glória, itt csak a ködlámpa segít. Ma este pedig sietni kell, el kell hozza a Kombináttól a Škodát, és kivigye a kliensnek, mert megígérte, és ő nem olyan mint az összes többi máker, ő nem akkor kezdte, amikor mindenki. Neki akkor volt fekete BMW-je, amikor másoknak még az Oltcittól is leszakadt a pofája. Csak annyit kell mondjál, hogy Kálmán Mircea, és mindenki tudja, hogy miről beszélünk. Na, majd összeszedem a flakonokat, amikor hazajöttem, és az asszony nézi, csak nézi, ahogy belekap kopott szárnyaiba a huzat, amikor kilebben a lépcsőházba, és hosszú idő után újra azt érzi, hogy visszatért súlytalan testébe az élet. Akinek étvágya van, az nem lehet beteg, se belső szempontjából, a külső miatt meg pláne.
Angyalom, így hívta a felesége, Babi néni, már túl sok neked ez, le kellene tenni ezt a sok mindent, foglalkozz az unokáiddal és fogd be a szád, ne szólj bele mindenbe. Babi nénivel nem volt ajánlatos vitatkozni. Ha jó volt a kedve, isteni csülköt főzött tormával. Utoljára az iszlói szanatóriumban ettem ilyet, mielőtt találkoztam volna Mirceával, csak ott paradicsomszósszal és ecetes hagymával. Ha látta valaki Babi nénit a két rafiaszatyorral a kezében, azt gondolhatta volna, hogy itt öregedett meg a betonrengetegben. Ez részben igaz is volt, állítólag a Dacia piac környékén lakott, akkor ismerte meg Mircea, amikor rendszeresen tubifexet halászott a majdnem kiszáradt patakmeder dögszagú vizéből. Babi az ablakból nézte. Megszokott látvány volt ez, a lelkes akvaristák gyakran jártak arrafelé, ott voltak legjobb helyek nyüveket gyűjteni. Arról, hogy merre jártak, miután legyőztük az isteneket, nem beszéltek még. Én pedig nem éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy szóba hozzam a közelmúltat. De ki tudhatná, mennyi telt el azóta? Bizonyára nincs óra, ami lemérhetné, mert minden egyéb fontosabb volt, mint az eltelt idő.
Van egy nagy víztározó a hegyekben, ahonnan ez a folyó ered. Állítólag nincs rajta semmiféle térképen, mert Ceaușescu nem akarta. Csóváljuk a fejünket, nem hallottunk róla. Olyanról igen, hogy nincs és rajta van a térképen, de ilyenről nem, és nem is hinném, hogy ez lehetséges. Szóval van egy ilyen tó, néhány száz négyzetkilométer… Mindenki hangos röhögésben tör ki, bazeg, tudod mennyi száz négyzetkilométer? Mint Ákosfalva, és felfelé Körtvélyfája. És? Ez szerintetek sok, hogy elrejtve maradjon egy erdőben? Bazeg, nem az oroszoknál vagyunk, hogy akkora erdők legyenek.
Ilyenkor feláll az asztaltól, és otthagy minden hülyét. Aztán máskor, ha végighallgatják, elmondja, hogy van az a tó, és annak a közepén van egy kis sziget. Nem is olyan kicsi, egy közepes falu van rajta, házakkal. Tudod, mi van rajta, hülyék vagytok, nem hiszitek el. Ott próbálták Sztálinék a biológiai fegyvereket. Volt ott minden, fekete himlő, anthrax, sárgaláz, minden, ami kell. Onnan hoztak földet az iszlói domboldalba. Tudod, ahová Döncit temettük.
(...)
Megváltozott a hely, nem nevezhetem többet Grundnak, nem lenne korrekt. Eltűntek a pucér nős képek a műhelyek faláról, az idő meggyengült, krémesebb lett és gyorsabban folyó, tökéletesebbnek tűnő, tüszők nélküli. Habosabbra verve, kozmetikázott. Csak én maradtam ugyanott, mint amikor ráeszméltem, hogy megszűnt a hely, amit Grundnak neveztünk, annál is sokkal régebben, mint amikor megütköztünk az istenekkel. És amikor még nem is gondolkodtam, hogy létezik, nem vontam kérdőre, merthogy benne voltam. Azt hittem, elindultam valamerre, lettem valaki, eljutottam valahová, miközben semmi más nem történt, csak megszerettem a salátafőzeléket. Most nézem a fűzfát, a vadgesztenyék sorát, és magamat, ahogy felkapaszkodom az első vízszintesen nőtt ágra és a vakáció időtlenségében úszok. Semmi sem változott meg, minden ugyanaz maradt. Az elmozdulás csak az én elképzelésemben élt, miközben a lényege megmaradt: megrozsdázott a vas a beton mélyén.
Ma már mindent megérdemlek. A wellnesst, a legjobb borokat, a legjobb időt. Csak úgy, mert mindenki megérdemel mindent. Mindazok után már meg. Hiszen én vagyok az egyedüli túlélő, aki átmenti az idő sallangját a tökéletes időkön túlra. A teraszon túl egy kaszinó, a legjobb varratokkal, a sötét időtlenség ígéretével. Csak a játékosok ráncaiban lerakódó zsíros kosz ne lenne, ne lenne rajtunk a zsír. Hogy milyenek is vagyunk.
A Grund helyére épült plázának egyik teraszán ülök egy kávé illatában. Costa Rica. Organikus, becsületes kereskedelem folytán csorgott ebbe a karcsú csészébe. A remény ígérete van benne, a Paradicsom, hogy, bár úgy tűnhet, nincs még minden veszve. Itt vagyok, még mindig itt vagyok! Nem tűntem el, nem szűntem meg. Csak a Paradicsomba és a fociba vetett reményem maradt meg, a megváltás és a gólöröm ígérete. Ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem tudom feloldani, elmorzsolni. Valahogy hozzámgyökereztek, belém.