titkos másolat

‍         mit érez a vakfolt, miközben nézik

ajtónyitásra váltunk a barátság idegen nyelvére. a neuronokra gondolok, hogyan tudnak ilyen mérhetetlen sebességgel elfogadhatóra hamisítani. vonásaid kemények lesznek, mint az Avignoni kisasszonyoké. akik születésed óta ismernek, sosem vennék észre. talán nem látták a festményt. csak kényelembe helyezik magukat a valóságtorzítás kanapéján. mint gyermekkori balhék közben, nem nézünk egymásra, eltakarjuk szemünket, úgy bújunk el, míg sarokba húzódik bennünk, amit otthonnak nevezünk. saját négy fal, azt mondod, olyan, mint az Il Gesú, hajlított alakzataival. ezt tudod. de kié az isten, aki ebbe a sarokba szorít éppen. ha felém hajolna, neki is csak hazudni tudnék. énekelve halandzsáznék, hogy szeretőm e táncba, Szégyen házastársa, sálálá, mint egy őrült, aki kitépni készül limbikus rendszeredből ezt az istenverte képet, ami kitakar az életedből. lehetne akkor egy osztatlan pillanat a létezésben, amiben nem rántom vissza kezedből kezem minden ajtónyikorgásra (sosem beszéltük meg, miért nem kenjük be, mindketten tudjuk, szükséges vészcsengő). dőljenek akkor össze a kápolnák, hulljon darabokra az oltár és álljunk nyakig nyikorgásban, a legyőzött gyávaság prájdjában fuldokolva, hatalmasan és elérhetetlenül, mint két szerelmes séta közben. mire képesek lennénk önmagunkat választani, már nem egymást. amikor a terapeutád kérdezi, ki és mikor ítélt láthatatlanságra, honnan ismerős ez az élmény, kriptádban felsírnak az endorfinok.

‍