THEATRUM TEMPORIS. Levelek az Utókornak

Ötödik levél. A létezés színházi fölismeréséről

1. A nagy Sztagírait követő Lu­kács György teatrológiai kutatómunkássága révén azt már a XX. század elejétől fogva mindketten újra meg-, azaz ismét föl-ismerhettük azt a tényt egyfajta eszmetörténeti és történelem-dramatikai anagno­risziszként,1 hogy az esztétikai értelemben vett Színház mindenkori és kizárólagos tárgya a sajátságosan emberi arculatú Létezés újrastukturált, egyedi s egyben egyetemleges modelljének a hiteles bemutatása a különösség kategóriájának sokszínű értelmezési távlatokat megnyitó tükrében.
2. Minthogy a Színház az egyetlen művészet, amelynek mind alkotói anyaga, mind pedig tárgya sem más, mint az ember, eme tény következtében a Lukács szerint különben filozófiai és tudományos szempontból elkerülendő, avagy egyenesen kiküszöbölendő emberközpontúság conditio sine qua non-ként, vagyis eltekinthetetlen megnyilvánulás-módozatként tételeződik föl a színházi művészet egészét illetőleg.
3. A Színház ezen fönti, teleológiai (célirányos) meghatározottságát személyesítsük mi meg tehát emitt a néhol tán épp mostohának tetsző Mostban alkotódó, ám csupán az Ottban, az Ó-Ott-Honi, a múlt-jövői elkövetkezendőekben befogadandó s a Tér-Idő-mezőt a hírneves, heraldikai s héroszi mise-en-abîme-mal (távlatba helyezéssel) beszakító Levés e lenti – s nyilván lentóban lejátszódó – Levél-színházával.
4. Ennek a pusztán esszé-monológnak tűnő szövegontológiai Játéknak tehát valójában Te vagy az egyik Fő-Szereplője, Te, a Befogadó, Te, az itt bemutatott, interaktív Játékba bevonódó Olvasó-(betű)Néző, akivel e távközlő, telepatikus s ontokibernetikus levelek Szerzője – a másik Fő-Szereplő – a korok diagramatikus, mátrixiális, bűvös négyzetesen tört, azaz történelmileg összefonódó folyói, sodronyszerűen függőleges sodrásai és horizontálisan esedékes vízesései fölött létesít egyféle parttalanul pártatlan párbeszédet: az időszakok szakadékain átívelő, szellemi függőhíd eképp e dramatikai vétetésű esszékísérlet, ez a személyközeli, személyközti és személyentúli szöveg- és könyvdráma.
5. Némely szó és kifejezés eladdig, míg Te belépsz e Textus-Teátrumba, vagyis ameddig Te fölkerülsz e szöveg-Színpadra, minden bizonnyal el fog avulni, de a beteljesedett és csendesen lecsengett korszakok nyelvi kifejezésének szinesztézikus, múlt-idéző időinek az ízei az Izenet hitelességét csupán fölerősíthetik, minthogy az üzenetközvetítés fejlődéstörténeti dramaturgiája nem más, mint a Létezés történelmi drámájának a közlésrögzítő kifejeződése.
6. Ám ahhoz, hogy a Létezés újraépített, de ugyanakkor ontológiailag érvényes, emberi formáit bemutathassa mint konszenzuális, befogadói hitelességet kiváltó, ontikai műalkotást, az esztétikai értelemben vett Színháznak óhatatlanul ismernie kell a Létezés-alkotás azon morfológiai, pszichológiai és társadalmi tényezők technikai törvényszerűségeit, amelyek az emberiség történetének a kezdeti időszakaitól kezdődően végigkísérték a színházi jelenség mint a minket és a Titeket is megtisztító Révület kifejlődését, s amelyeket a Színház oly mesteri módon kezelt már az Eleuziszig szétsugárzódó, samanisztikus szemantikájú, s az emberi szét-barangolás korában nyilván még a barna háttérszínt természetes és kézenfekvő módon kamatoztató Barlang-játékok és az egyiptomi Ízisz-Osirisz-Széth-Néftisz-misztériumok óta.
7. A Színház-a-Színházban keretes, beszakítási, bennefoglaltatási és kapcsolatföltáró technika (mise-en-abîme) a csiszolt Kőkorszak mentál-forradalomának az egyik legjelentősebb megvalósítása: Lascaux és Altamira küklopikus-titáni, teo-tektonikus, arkhi-tekturális és temporális Templom-Teátrumaitól kezdődően a Színház immár önálló, didaktikai és pszichológiai beavatószerepet betöltő, vallási intézményként lép föl a Létezés egyetemleges színpadára.
8. A beavatatlanok számára a Létezés e rekonstrukciós technológia-csomagjai konyhatitkoknak minősültek, tudniillik az ösztönösen zsigeri, emberi kiváncsiság folytán mindaz, ami a homo sapiens számára ismeretlen, az többnyire a rejtvényfejtői és az értelmezéstani alapbeidegződéseket csiklandozó, s ilyen minőségében a föltétlen módon megoldandó Talányként misztifikálódik.
9. Ugyanakkor a fönti tény induktíven igazolható hipotéziseként gyakorlati s nemkülönben absztrakt szinten is megindokolható, minthogy nemcsak a sajátlagosan emberi, hanem kiváltképpen az elsődleges és az általánosulásra törekvő Létezés teatro-teológiai meghatározottsága – s utóbbiban benne foglaltatik természetszerűen az emberi létezésjelleg is – a Megsejtéstől a binominálisan is bizonyítható Bizonyosságig terjed.
10. Minthogy az ontológiai ontódás már maga is látványos, azaz teatrális, sőt teo-teatrális jellegű, a Színháznak mint másodlagos Létezés-kivitelezőnek az ontológiai szerepe épp e teremtői hatáskör gyakorlása révén válik ismeretelméleti s episztemológiai (ismerettudományi) szempontból is mérvadóvá.
11. E fölismerhető, lételméleti jelenvalóság-szerepkör folytán a Színház – önnön eleve samanisztikus, mágikus s nem utolsósorban kompenzatórikus jellege mellett – létezésteológiai, axiológiai (értéktani) s metafizikai szerepkörök technikai-empirikus beteljesítőjeként működik, s ugyanakkor jelentükröző, ám egyben jövőbe tekintő, heurisztikai hipotéziseket kidolgozó művészetként s ebben a minőségében esztétikai természetű megismerési eszközként antropologizálódik a különböző, egymásra következő, történelmi korokhoz és kordivatokhoz kötődő értelmezés-kíséletektől függetlenül.
12. A Színház ontológiai hozadéka valójában a Létezés teo-teatrológiai összetevőinek az esztétikai kivetítődése, s ilyen értelemben a gyakorlati érvényű és célzatú színháztudomány és színházelmélet nem egyéb, mint az általános létezésteremtés törvényeit föltáró, empirikus ontológia.
13. A Színház/Létezés-binóm alapvetően interdiszciplináris természetű.
14. A létezési modell ezen, a színházművészet által megvalósított és a Közönség-közösség által hitelesnek s sikeresnek minősülő bemutatása valójában egy olyan sajátságosan sokrétű, pszichikai és gyakorlati eszköztár igénybe vételével létrehozott létezés-Többlet, egy olyan létezési módosulat, egy oly létezés-hasonmás, egy olyan létezésmodellező vázlat, egy olyan újrateremtett kiadása a Létezésnek, amelyet a Színház alkotóközösségi Énje mint Teatrális Teremtő hoz létre pszichikai-szellemi, testi és technikai szinten.
15. A Színház művészi alkotóképessége által restrukturált és létrejött Létezés – a Mű – minden művi, azaz mesterséges jellege mellett – noha a Másik, a Másolt, azaz a Másodlagos Létezésnek a része – emennek minden tiszavirágéletű jellegével együtt – mégis egy, ontológiai értelemben a legteljesebb mértékben működő – azaz élő – Mű, vagyis biológiai erőket összefogó és -kötő Lét-szövet, s ebben a rendkívüli minőségében létezésteremtő dimenziókban kiteljesedő ontológiai és heurisztikai, vagyis fölismerés-fölfedezési rangra emelkedik el a művészetek között. Ebben a minőségében a Színház nem egyéb, mint a művészetek alfája és ómegája, s eképp a Színház mint az ontológiai teatralitás sajátságos szakterülete minden művészeti ág mögött ott lüktet.
16. Ebből a pánteatrális szempontból tekintve Leonardo da Vinci a milánói Santa Maria delle Graziében található s fölöttébb teátrálisan megrendezett L’Ultima Cenája sem más, mint onto-parabolikus Scena a Létezés Commedia Divinájából.

Jegyzet1 gr. ἀναγνώρισις vagy ἀναγνωρισμός, lat.recognitio, agnitio, fölismerés. Vö. Arisztotelész, Poétika, 1452a, 29-30, 11. , 1452a, 33-36, 11., 1452b, 3-7. 16, 1454b, 30-31, 16, 1455a, 17-18.